Pálóczi-Horváth János, a SédNet ügyvezetője egyetemista kora óta foglalkozik számítástechnikával. Dolgozott a nagygépes folyamatszabályozási ágazatban, épített, tervezett számítógépeket, a Tungsramnak izzómérő műszert, kéziszámítógépet a győri gázóra-leolvasóknak – most pedig azon fáradozik, hogy az UPC által felbontott szerződés miatt kábelhálózat nélkül oldja meg a szolgáltatást ügyfelei számára.

Index: – Mi vonzotta a számítástechnika világához?

Pálóczi-Horváth János: – Hosszú történet, az egész 1974-ben kezdődött, amikor felvettek ide Veszprémbe az egyetemre. Vegyészmérnöknek, azon belül rendszermérnöknek készültem, de a kezdetektől fogva a számítástechnika vonzott. Akkoriban a számítástechnikai tanszék egyetlen ODRA nevezetű lengyel számítógéppel rendelkezett, emellett a rendszermérnöki szakon egy villamosmérnök foglalkozott még a mikroszámítógépekkel. Idővel megalakult egy szakkör, ahova összegyűltek azok a kvalitásos emberek, akik érdeklődtek a számítástechnika iránt. Hogy miért érdekelt? Akkoriban a mikrogépes vonal teljesen új volt, és ez vonzott.

Index: – Gondolom, nem vegyészmérnökként keresett állást az egyetem után.

PHJ: – Gyakorlatilag egy percig nem dolgoztam vegyészmérnökként. A harmadik szemeszter után egy évet Pesten töltöttem az Energiagazdálkodási Intézetben, de itt is számítógépekkel foglalkoztam. Ezután visszakerültem az egyetemre, a folyamatszabályozási ágazatra, a képzés után pedig maradtam a tanszéken, 1986-ig. Abban az időben a nagygépes folyamatszabályozás volt a szakterületem – például, hogy miként lehet egy vegyi üzem különböző bonyolultabb működését számítógépen modellezni. Természetesen a mikrogépek is rendkívül érdekeltek, amelyek a nyolcvanas évek közepén „kerültek látótávolságba”.

Index: – Hogyan képzeljük el a nagy számítógépekkel történő munkát?

PHJ: – A legkisebb gépterem sem lehetett kisebb, mint 50 négyzetméter, egy számítógépes merevlemez pedig egy másfélszer-másfélszer-kétméteres dobozba került. A nagygépes rendszerben úgy működött a programozás, hogy az ember elment a kislányokhoz, leadta a kézzel megírt programot, ők bepötyögték egy lyukszalagra, amit bevittek a gépterembe, majd a kinyomtatott eredményt egy polcról el lehetett vinni. Így az ember nem is kerülhetett élő kapcsolatba a számítógéppel. A mikrogépek pont ezen változtattak – azokban az években merült fel először, hogy akár nekem is lehet saját számítógépem. Egyre inkább közeledtem a kisgépek felé, ráadásul a mikrogépekkel foglalkozó szakmai világ akkoriban teljesen átlátható volt – ez mai aggyal teljesen felfoghatatlan. Pályafutásom elején, öt-hat évig azt tudtam mondani, hogy mindent tudok, ami a világban a mikrogépekkel kapcsolatos – és ez határtalan jó érzést biztosított az embernek.

Index: – A rendszerirányítás nem járt nagyon súlyos felelősségérzettel? Értem ezalatt azt, hogy egy esetleges hiba óriási kárt okozhatott volna…

PHJ: – A felelősségét leginkább akkor érzi az ember, ha valamit rosszul csinált, és abból megtanulja, hogy mit kellett volna tennie – ez, hála Istennek, az én életemben nem esett meg. Legelső ilyen munkám során a peremartomi műtrágyagyár rendszerirányítását készítettük. A lényeg az volt, hogy sok futószalagon jött a műtrágya, amit aztán össze kellett keverni – na ott szembesültem azzal, mekkora felelősség mindennek a programozása, mekkora galibát lehetne okozni, ha elrontom. De úgy éreztem, tudom, mit csinálok, így nem is éltem át nagy bakikat.

Index: – Mikor vette az első számítógépét?

PHJ: – Az időpontot nem tudom megmondani, de még az egyetemen dolgoztam, amikor két percig volt egy számítógépem.

Index: – Két percig?

PHJ: – Igen, egy ZX Spectrumot kaptam Németországból, és Pesten a vámhivatalban volt két percig a kezemben, aztán vissza kellett adni, mert a vámot nem tudtuk lerendezni.

Index: – És ami már két percnél tovább maradt Önnél?

PHJ: – Az már egy félig saját építésű gép volt, ugyanis 1986-ban egy győri TSz melléküzemágához kerültem, ahol akkor Controllos gépeket raktak össze. Ott az volt a feladatom, hogy készítsek rá új CP/M operációs rendszert, így aztán magamnak is sikerült összeraknom egy gépet.

Index: – A számítógépes szakirányban folytatta a tanulmányait?

PHJ: – Sok értelmét nem láttam, de hogy legyen valamilyen papírom, elvégeztem a Kandót, így mikroprocesszoros rendszerek programozásából van diplomám – de soha senki nem kérte.

Index: – Az egyetemi évek után hol dolgozott?

PHJ: – Egy évig a Népesség-nyilvántartási Hivatalban – de nagyon nem tetszett, mert unalmas volt, s utána a kerültem a győri TSz-hez. Ott dolgoztam egészen a SédNet megalapításáig, 1995-ig. A győri cég az évek alatt többször átalakult – ebbe az időszakba esett bele a rendszerváltás –, úgyhogy valójában hat cégnél voltam alkalmazásban úgy, hogy nem mozdultam egy tapodtat sem. Eleinte gépösszeszereléssel foglalkozott a vállalat, mégpedig abban az időben egész jó gépeket raktunk össze, illetve – ami akkor nagy szám volt – helyi hálózatokat építettünk ki. Ez borzasztó pénzeket igényelt, a winchester 600 ezer forintba került, a számítógép milliós nagyságrendű értéket jelentett. Elég szép kihívásokat jelentettek ezek a munkák, főleg úgy, hogy mindent nekünk kellett csinálni.

Index: – Mikor volt a nagy számítógép-bumm?

PHJ: – Talán akkor, amikor az IBM PC kijött. Addig a számítástechnika világának minden mozdulatáról tudtam, számos külföldi lapot olvastam, ismertem a német, amerikai fejlesztéseket. De az IBM PC-ről csak annyit tudtam, amit a szakma mondogatott: hogy drága, rossz, és egy kalap … Nagyon hosszú ideig ez volt a szakma véleménye, aztán megváltozott, mert a PC olcsóbb lett, fejlődött, és látni lehetett, hogy az Excel típusú alkalmazásokban megerősödött. Aztán lassan hozzánk is eljutott, és standarddá vált.

Index: – Igazi lelkesedéssel beszél a munkájáról. Mit szeret benne annyira?

PHJ: – Azt, hogy az ember saját maga csinálja. Amikor egy teljesítményben és árban is komoly gépbe az én kezemen keresztül kerülnek bele a dolgok – az felemelő érzés. Azért választottam a számítástechnikát, mert fejlődő tudomány. Úgy éreztem, hogy a kémia a felfedezés élményét nem adja meg nekem; lehet cikket írni, pepecselni, konferenciákra járni, de ez nem vonzott. Itt senki és semmi nem garantálja az eredményeket – mindenhez teljesen nulláról kellett hozzákezdeni; és a végén működni kezdett a gép, a rendszer. Például a ’80-as évek végén készítettünk a Tungsramnak egy mérő ketyerét, amely az izzó öt-hatféle paraméterét mérte meg egy másodperc alatt. Hat éven keresztül működött a rendszer, akkor valami elégett, úgyhogy a ’90-es évek elején felhívtak, hogy a működtető szoftvert újra elő kellene állítani. Én már el is felejtettem, hogy valaha dolgoztam a Tungsramnak, az általam kifejlesztett gép pedig még évekig működött. Ez igazán jó érzéssel tudja eltölteni az embert.

Index: – A ’80-as, ’90-es években lehetett újdonságokkal előrukkolni innen Magyarországról?

PHJ: – Furcsán hangozhat, de igen. Mielőtt a PSION kijött volna – az volt az első kis gép, ami egy 9 V-os elemmel tudott működni –, mi egy ilyen jellegű számítógépet készítettünk a győri gázóraleolvasó munkások számára. Aztán a készülékkel kimentünk egy milánói szakmai vásárra, ahol azt láttuk, hogy a nyugati konkurencia ugyanolyan, vagy sokkal nagyobb, csúnyább gépekkel tudott megjelenni. Abban az időben más volt a technikai környezet, lehetett Magyarországon igazán modern, komparábilis termékeket előállítani. Azt hiszem, ez manapság már nem működik – legalábbis ezekben a méretekben.

Index: – Ön szerint meddig mehet el a mikrogépek fejlődése?

PHJ: – A fejlődésnek nincsenek határai, hogy mi várható, nehéz elképzelni. Létezik az E-papír, flexibilis áramköröket lehet gyártani, miniatürizálni lehet mindent – ami a legnagyobb probléma és gát, az az árammellátás. Ez még nem megoldott, ha ezen a téren lesz valami áttörés, akkor még szélesebb körben elterjed az internet. Például nekem is van PDA-m, de az a bajom, hogy csak öt órát bír az akkumulátor, így használata igencsak korlátozott.

folyt.köv.