Valami történt. Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon. Valami megváltozott, valahogy más ember lettem. Emberem mellettem, de én magam mellett vagyok. Reggel, mikor tükörbe nézek, nem én nézek magamra, hanem valaki más. Először azt hittem skizo, de aztán rájöttem, az idő. Vagy valami hasonló.

Minden akkor kezdődött, amikor embernek elmondtam, mi a baj. Amikor végre eljutottam oda, hogy a női gagyi magyarázás helyett, aminek a fele kamu, kinyitottam a számat, aztán elkezdtem beszélni. Úgy, ahogy van, megmondtam a frankót. Férfinyelven. Csak állítmányt és alanyt használva, tárggyal, és nem körmondatokban. Ilyenkor az a legrosszabb, hogy szembesül vele az ember leánya, mennyi baromsággal bírja tömni a saját, és a farkas agyát. Azzal, hogy a mentegetőzés, meg a tulajdonképpennembaj, meg a másisjártígymár értelmét veszti. Amikor eljutunk odáig, hogy tényeket közlünk, és nem hagyunk kibúvót sem magunknak, sem a másiknak, csak esélyt arra, hogy valami változzon. Amikor képesek vagyunk kívülről nézni a problémát, beletörődve abba, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet, de nem is kell változtatni.

Amikor ez megtörténik, teljesen más világba kerülünk. Az eddig nyálkás, fújnenyúljhozzám, meg a baromvagyvazze elmúlik, és a szex, a szex, az teljesen mást jelent. Mert nem az számít, hogy hol, hogyan és meddig, csak az, hogy jó legyen. De már nem úgy jó, mint régen, hanem úgy, ahogy még sohasem. Amikor mindegy, hogy ki az az ember, akivel, mert nem ő számít, hanem én, de nem az önzőzésről szól a dolog. Amikor minden tökéletes, minden éppen akkor, és ott történik, és úgy, ahogy kell. Amikor úgy mozdulunk, őszintén és könnyedén, hogy a világ kifordul a négy sarkából. Ember meg csak néz, és nem érti, hogy mi van. Hiszen látja, hogy máshol járunk, de mégis vele vagyunk, és mégis élvezzük az egészet, az elejétől a végéig, mintha először lennénk együtt. Ez valahol igaz is, mert először vagyunk együtt, de mégis külön. Ezt érteni nem, csak érezni lehet.

A lényeg, hogy megváltozunk tőle. Nem kell már feltétlenül beszélni ahhoz, hogy felfigyeljenek ránk, elég, ha megjelenünk valahol. Belépünk a titok őrzői közé, akiket eddig nagyképű köcsögöknek tartottunk – irigységből. Azok közé, akiknek mosolya fölényesnek tűnik, de korántsem az, csak benne van az a tudás, amit megszerezni csak úgy lehet, ha megértünk rá. A leggyönyörűbb az, hogy a nagysága ellenére ez még csak az első lépcsőfok, az első mozdulat az igazi Női valóság irányába. Az első lépés az úton, aminek a végén a gyönyörű, fehérhajú asszonyok állnak, akinek simogatásától a világ nyugszik meg, mint ősz végén a természet.

Na mindegy, megyek, bele kell néznem a tükörbe. Meg kell értenem azt a fényt, amit annyit láttam már mások szemében, és amire annyira vágytam. A fényt, ami még halvány, de sokat ígér. Bárcsak a férfiak és érezhetnék azt, amit ilyenkor a nők. Talán nem lenne semmi baj ezzel a nyomorult világgal…

De ez már egy másik történet…