Hol nyaralhatunk kisgyerekkel nyugalmasan, kevés pénzből? – tettem fel a kérdést már a nyár elején. Egy darabig Szlovákia és Magyarország között hezitált a család, végül a régi szép emlékek miatt is az Őrség mellett döntöttünk. A táj gyönyörű volt, a szállás közepes – az idő borzalmas.

Első feladat – szálláskeresés. A már megszokott mozdulattal nyúltam a billentyűzethez és a google-hoz. Szerencsére az őrségi vendéglátók is rájöttek a net hasznára, így az orseg.lap.hu és az oriszentpeter.telehaz.hu oldalon számos ajánlatból válogathattam. Sajnos kevés kétszobás, fürdőszobás, konyhás különálló szállás akadt, főleg nagyobb házakat, illetve egyszoba – konyha – fürdős helyeket ajánlanak a neten. Mindegy, sikerült kiválasztani a szalafői vendégházat, aztán indulás.

Kíváncsian vártam, hogy a régóta nem látott, de töviről-hegyire ismert táj mit változott az elmúlt években – amióta nem jártunk arrafelé. Szerencsére leírhatom a következő szavakat. SEMMIT. Vagyis szinte semmit. Az őriszentpéteri Centrum-étterem ma is a négy évvel ezelőtti étlappal üzemel (persze egy kicsit magasabb árakkal), ugyanolyan a mézespálinka és a gazdászpecsenye, mint hajdanán. A régi helyén a bolt (persze épült mellette még kettő), a gyümölcsüzlet, a kiskocsma, Szalafőn a régi arcok árulják a kecskesajtot, egy kis leleménnyel isteni házipáleszt lehet szerezni fillérekért – ajánlom a szeszfőzde jellegű épületek becserkészését. Szóval szinte minden olyan, mint évekkel ezelőtt – legfőképp a táj.

Szállásadónkkal elbeszélgettünk a környék helyzetéről. Amióta megalakult az Őrségi Nemzeti Park Őrségi Nemzeti Park (2002. március 1.), még komolyabban veszik a kultúrtörténeti, néprajzi emlékek védelmét, valamint még keményebben szabályozzák a helyi építkezéseket. Ennek is köszönhetően a táj és az épített örökség csak szépült. Persze a nyugati határvidéket is elérte a pénzkaszálás betegsége – ha arra járnak, véletlenül se vegyenek semmit a szalafői skanzenben ( Őrségi népi műemlékegyüttes, Szalafő - Pityerszer ) található ajándékboltban, kivéve, ha szeretnek bármi tárgyért az értékénél tíz-hússzor többet fizetni.

Nyaralásunk felében egyfolytában ömlött az eső, ám amikor nem kényszerített be az eléggé nyirkos vendégházba, elindultunk újra felderíteni a környéket. A Hármashatár megmászása embert próbáló feladat – főleg kiadós zuhé után, ráadásul babakocsival –, de az élmény megér minden fáradalmat. Mint azt szállásadónk – korábban buszsofőr – elmondta, 1989-ig a szentgotthárdiak 80 százaléka nem tehette be a lábát Felsőszölnökre (az utolsó település a határtól 1 kilométerre, Szentgotthárdtól kb. 10 kilométerre), ráadásul a buszsofőröknek is külön belépési engedély kellett a határzónába. Ha a felsőszölnöki járat sofőrje lebetegedett, új engedélyt kellett kérni a megyeszékhelyről a helyettesítő sofőrnek. A helyzet mára jócskán megváltozott. A turistajelzésen felkaptatva a hegytetőn furcsa látvány fogadja az arra járót. A szlovének játszóteret építettek a csúcson, a határon pedig a békés együttélést jelképező obeliszk található. Az osztrákok felől bicikliút vezet a hegyre, ráadásul az ő oldalukon a fákra közvilágítást szereltek (nappal voltunk, úgyhogy nem tudom, működnek-e). Határőr sehol, öt lépés – Ausztria, öt lépés – Szlovénia, újabb öt lépés – és itthon vagyunk.

A vendvidék valóban csodálatos. Az őrségi szeres építkezés helyett itt szórvány-településekkel találkozhatunk, az erdő bujazöld, a levegő tiszta, az emberek kedvesek, a pálinka finom, a jelenben ott a múlt.

Ha valaki az Őrségbe igyekszik, ne hagyja ki a Vadása-tavat. A mesterségesen duzzasztott tóhoz a belépő ugyanannyiba kerül, mint egy balatoni strandon. Igaz, hogy csak egy büfé üzemel a parton, a víz meg sekélyebb és hát kisebb, mint amihez itthon szoktunk, de állítom, hogy a WC-t bármelyik balatoni strand megirigyelhetné. A gáton túl pedig nemesgulácsi rizlinggel vár minket a halas és a lángosos büfé – mindenki nagy örömére. Hogy én miért szeretem a Vadását? Mert még a táborozó gyerekek hancúrozása mellett is valami megfoghatatlan nyugalmat áraszt.

Az Őrség a virágkorát éli – a turizmus szempontjából. (Persze gondok a nyugati határ mellett is vannak: a szezon az Őrségben is rövid – s helyben a vendéglátáson és a mezőgazdaságon más megélhetési lehetőség nem igen akad.) De míg máshol a vendégeket hajkurásszák, addig ott teltházzal működnek a vendégházak. Sőt – mint megtudtam – a legtöbb helyen nyáron már nem tudnak elég helyet biztosítani az érdeklődőknek. Hogy mindez miért van így? A határvidéket a múlt rendszerben nem fejlesztették, s ami akkor hátrány volt, az most előnnyé vált. A régi tárgyi, kulturális, természeti értékek mellett a hagyományos emberi kapcsolatok is megmaradtak – ma sem épülnek kerítések a házak köré, az autókat nem zárják, sőt vendéglátónk még a házát sem. Hogy meddig maradnak zöldek az erdők, meddig lehet két perc alatt ismeretséget kötni a kocsmában, és mindent megtudni a legjobb gombázó helyekről, hogy meddig lehet friss kecskesajtot, pálinkát, tökmagolajat kapni a házaknál, hogy meddig lehet békésen, az autóktól nem rettegve biciklizni a környéken? Nem tudom. De remélem, sokáig.