Talán van még élő ember, aki nem hallotta, hogy augusztus 20. alkalmából (államalapítás, újkenyér, miazmás) dr. Bozóki András „Miniszteri Elismerésben” részesítette hat megasztárunkat, hármat-hármat mindkét eresztésből. Mielőtt elkezdeném e fennkölt eseményt pocskondiázni, előrebocsátanám, hogy kedvelem a MEGASZTÁR műsort, rendszeresen nézem is, amikor van, és a TV2 legjobb műsorpolitikai döntésének tartom megszületését. DE…

Megjelenik lelki szemeim előtt egy kép, amint Aczél György csillagos-sarlóskalapácsos kitüntetéseket osztogat a Kimittud és a Táncdalfesztivál döntőseinek. Szól az Internacionálé, irány a VIT és Helsinki (ami talán már Nyugat), meg a banán. Ilyesmi (gondolom) nem nagyon történt meg, de ha mégis, hát senki nem lepődött meg rajta. Elvégre szép dolog egy tévés vetélkedőt megnyerni, ezt az államnak is el kell ismernie!

El kell? Bevallom, Gáspár Lászlóval karöltve kételkedem ebben. Ő szóvá tette kételyeit, miszerint teljesítménye és komoly másfél éves karrierje feljogosítaná egy ilyesfajta elismerésre (felteszem, azért a többiek is csodálkoztak). Igaz, amit ők kaptak (oklevél, kézszorítás) eltörpül a többi kitüntetett elismerése mellett, de azért mégis…

Valahogy az az érzésem, hogy kezd felborulni a normális értékrend ebben az országban. A fentebb kifejtettem aczélgyörgyös példabeszéd azért lehet találó, mert abban az időszakban minden az ellenkezőjével volt egyszerre igaz, nem működtek az értékmérők.

Mi kell ahhoz, hogy állami kitüntetésben részesüljön valaki? Azt gondolnánk, legalábbis évtizedes vagy sokéves elismerésre méltó munkásság. Azt el tudom fogadni, hogy sok mindenre érdemes odafigyelni: a kifejtett tevékenység „népművelő” jellegére, az országimázsra gyakorolt hatására és a népszerűségére is, de ez utóbbi önmagában még nem szabadna, hogy elegendő ok legyen. Bármennyire is jó véleménnyel vagyok arról a hat emberről, akiket most kultuszminiszterünk figyelemre méltatott, nem érzem úgy, hogy amit eddig felmutattak, valóban ennyire kiemelkedő lenne. Még idejük sem volt rá, hogy megmutassák, kik is ők valójában, és mire képesek (különösen igaz ez az idei döntősökre).

A miniszteri döntés hátterében nem tudok mást sejteni, csak a popularitásra való törekvést. Értem a jó szándékot, hiszen valószínűleg azt szerették volna elérni, hogy sokkal többen figyeljenek oda az idei kulturális kitüntetettekre, és ezt végső soron el is érték… Mégsem mindegy a módszer, és ebben az esetben a cél nem feltétlenül szentesíti az eszközt, hiszen ezután mi lesz az értékmérő? Milyen teljesítmény után várhatja valaki (joggal) a miniszteri vállonveregetést?

Sokan kaptak idén is különböző állami elismeréseket, a kulturális miniszter is kb. százat osztott ki, mégsem valószínű, hogy Zalán Tibor, Karafiáth Orsolya, Balázs Elemér és társaik nevét sokkal többen ismerték meg Caramel kitüntetése által. Nem is beszélve Darvas Iván nagykeresztjéről, ami valóban megérdemelt, és minden figyelmet megkíván. Szeretnénk most már inkább örülni a füstölgés helyett, úgyhogy végezetül álljon itt egy link, ami az összes idei kulturális díjazotthoz vezet: http://www.kultura.hu/nkom/news/D999_news_76542.html