Fenyvesi Ottó költőként, szerkesztőként önmaga is írt és kapott is rengeteg kritikát. A vajdasági származású, Veszprémben élő művésszel a kritika sajátosságairól, funkciójáról és mai helyzetéről beszélgettünk.

Index: – Hogyan viseled a kritikát, mint művész?

Fenyvesi Ottó: – Úgy gondolom, a kritika (legyen pozitív vagy negatív) nagyon fontos egy alkotóművész számára, mert éberebbé teszi, nem hagyja ellustulni, netán még jobb megnyilvánulásokra készteti. Nekem a kritikával különösebb bajom soha nem volt és most sincs. Az én nemzedékemnek (a hetvenes évek legelején) még azt tanították, hogy a világ dolgait kritikusan ítéljük meg – úgy a társadalmi események, mint a művészi produkciók tekintetében. Tanáraim és mestereim az igényességet, a kifinomultságot, a mértéktartást, az alázatot és a következetességet hangsúlyozták.
Emlékszem, negyedikes egyetemista voltam, amikor egy álló évig József Attila összegyűjtött verseivel foglalkoztunk. Elkezdtük a legelején és végigmentünk minden versen. Sorról sorra, szóról szóra mindent kielemeztünk. A briliáns megoldásokra éppúgy rávilágított tanárunk (aki egyébként a magyar irodalom egyik legszigorúbb kritikusának számított), mint a gyengébb megoldásokra. Alaposan kizsigereltük a költő-géniusz verseit. Ezen a szemináriumon egyfajta demisztifikációra került sor, rájöttünk, senki se lehet tökéletes, tévedhetetlen.

Index: – Emlékszel olyan kritikára, ami megbántott?

FO: – Költői, írói munkásságom során kaptam hideget, meleget. Volt néhány rosszindulatú, ledorongoló is, de különösebben nem vettem zokon őket. Sokfélék vagyunk, sokan sokfélét gondolunk, egy más ízlésvonulathoz tartozó embernek nem kell, hogy tetszenek az avantgárd vagy posztmodern versek. Tudomásul kell venni: nem lehet mindenkinek megfelelni. Ért néhány oktondi és durva támadás, de ezek inkább az írásaimban megfogalmazott társadalombírálat miatt váltották ki a diktatórikus hatalom képviselőinek és vérebeinek az ellenszenvét.

Index: – Milyen a jó kritika, egyáltalán mi a kritika, mi a funkciója?

FO: – Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a művészet, az irodalom bizonyos értelemben a társadalom bírálata, akkor a kritikának a feladata ezt számon kérni, de természetesen figyelemmel kell kísérnie az esztétikai kritériumokat is.
A kritika a művészi alkotások apropóján keletkezett irodalmi műfaj, egyfajta kulturális célú dialógus, melyben kifejeződnek és hatnak az adott társadalmi párbeszéd aktuális dilemmái. A kritika fő funkciója, hogy segítse a művészt – a mű által gerjesztett gondolatokkal és kommentárokkal –, másrészt pedig felhívja a közönség figyelmét bizonyos meghatározó alkotásokra, amelyek korokat átívelő egyetemes mondanivalót hordoznak az emberi létről.
Az általános műveltségre való nevelés etikai célja, hogy bárki képes legyen arra, hogy a társadalmat szabadnak, igazságosnak, osztálynélkülinek és toleránsnak tekintse. Mivel ilyen társadalom nincs, ezért az általános műveltségre való nevelés igen intenzíven foglalkozik a képzelet alkotásaival. A műalkotások képzeleti összetevője kiemeli az embereket a történelem rabságából. Vagyis ez a gondoskodás felszabadítja a kultúra alkotásait, valamint az általuk kiképzett szellemet. A káoszból (pusztulásból) létrejövő művészet hosszú időkig fennmarad. A művészet századokat átívelő képzeleti minősége a pusztulás (káosz) közepette is konzerválódik, mint a szentek tetemei. A szépségről (az esztétikumról) szóló eszmecsere nem szorítkozhat az elszigetelt műalkotás formai viszonyaira: szem előtt kell tartanunk azt is, hogy miként járul hozzá a társadalmi össztörekvés céljához, egy tökéletes(ebb) civilizáció eszményének kialakításához.

Index: – Megfelel-e ezeknek a követelményeknek az, amivel manapság találkozunk?

FO: – A mai helyzet nem kedvező. A kulturális kritika szerepvállalására nagyon csekély az ösztönzés, egyáltalán a társadalom öntudatának a „bulvárosítása” folyik. Az aktuális tömegkultúra igyekszik lenullázni az emberek IQ-ját. Ez a szemlélet arra buzdítja az embereket, hogy kritikátlanul fogadjanak el mindent, amit felkínálnak nekik a mai élet manipulátorai (a Nagy Testvér és társai).
Tanulságos az olyan társadalom és művészet sorsa, amely megpróbál meglenni kritika nélkül. A populáris kultúra közvetlenül akar hatni a közönségre, és azt feltételezi, hogy a kritika valamilyen mesterséges, a közízlés viszont természetes dolog. E feltételezés mögött ott lapul egy másik, amelyik a természetes ízlésre vonatkozik, s amely Tolsztojon át visszavezethető a spontánul teremtő „nép” romantikus szemléletére. Ezek az elméletek nem nagyon állták ki a tapasztalati tények próbáját.
Az a művész és az a közönség, amely meg akar szabadulni a kritika intelmeitől, és azt hangoztatja, tudja, mit kíván és kedvel, előbb-utóbb elveszíti kulturális emlékezőtehetségét, identitását. Az öncélú szórakozásnak semmi köze a művészethez. A kritika hiánya magával hozza a középszerűség diadalát és a civilizált életforma elszegényesedését. Szerintem a kritikus a művelődés élharcosa és a műveltséghagyomány alakítója gyanánt vállal fontos szerepet.