A színpadi produkciók szinte minden nézőből kiváltanak profán véleményt, ám a valódi kritika messze áll a közönség által megfogalmazott gondolatoktól. Rácz Attilát, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatóját arról kérdeztük, miként látja a kritika helyzetét, szerepét a színház világában.

Index: – Ön szerint mitől jó egy kritika?

Rácz Attila: – Színházi működésem során jórészt mint alkotó találkoztam a kritikával – s ebből fakad, hogy akkor tartom jónak, ha megpróbálja az alkotó szándékát felderíteni. A jó kritika igyekezzen megkeresni a mű kommunikációs üzenetét, legyen kíváncsi, hogy a művész miért és mit valósított meg, és legyen véleménye arról, hogy a produkció miként érte el a célját. A kritika műfajában fontos az előzmények, az adott tárgy ismerete, de ugyanennyire szükséges az empátia is.

Index: – Mit gondol, szükség van egyáltalán a kritikára?

RA: – Természetesen – ha a kritikust hiteles és adekvát személyként lehet elfogadni. A kritika szükségszerű, de úgy érzem, nagyon kevesen vannak, akik a műfaj igazi szabályai szerint művelik. A kritikusnak nem csak filosznak kell lennie, muszáj ismernie a kritika tárgyául szolgáló mű műfaji sajátosságait, szabályrendszerét is.

Index: – Egy kritika tud segíteni a színházi munkában?

RA: – A jó kritika igen – a buta és a rosszindulatú kritika viszont nem. A színház mindig visszatükrözi az adott kort, a társadalmi viszonyokat – tehát az igazi műítésznek egyfajta tekintélyt kell sugároznia, s felül kell emelkednie a kicsinyességeken – csak így tud helyesen mérlegelni.

Index: – Ön szerint egy kisvárosban létezhet reális, hiteles kritika?

RA: – Ha kisvárosi akar maradni, akkor nem. Viszont ha az emberek tudnak disztingválni a magánélet, a szakma, a vállalt (társadalmi) feladat szintjén, akkor működhet – de ennek nagyon kicsi az esélye. Ha új szereplő kerül a megszokott közegbe, akkor a kritika közelebb állhat az objektivitáshoz – ám húsz-harminc éves személyes kapcsolat után nehéz elfogulatlan véleménnyel lenni a másik ember alkotásáról, teljesítményéről.

Index: – Színházvezetőként egyben kritikus is – ön hogyan szokott hangot adni a kritikájának?

RA: – Hogy mi a véleményem egy darabról, ami a színházban megy, azt az alkotókkal meg szoktam beszélni. A kritikával akkor hagyok alább, ha látom a korlátokat – például ha egy színész eléri teljesítményének végső határát, nem lehet újabb elvárások elé állítani. Igazgatóként nem szeretném egy adott alkotó elképzelését, koncepcióját megkérdőjelezni, de ha nem tetszik valami, akkor közelíteni kell az álláspontokat. Azt szoktam mondani a nekem nem igazán tetsző, de megérintő dolgokra, hogy a megvalósítási formával nem értek egyet, de zseniális – magyarul nyitottnak kell lenni, hogy más megfogalmazásait befogadjam.

Index: – A kritikusokkal sok ember hadilábon áll. Ön hogy viszonyul hozzájuk?

RA: – Nem szeretném, ha egy kritikus a barátom lenne.

Index: – Mit gondol, kellenek a vidéki lapokba a kritikák? Megállják a helyüket?

RA: – Az adott közegben meg. Fontosak a „visszacsatolás” miatt, de sokszor nem kell többnek tartani ezeket az úgymond képes beszámolókat, mint amennyit érnek. Sokszor nem is értelmezhetők kritikaként, hanem csak benyomásokon alapuló véleményekként. Impressziókat lehet közölni, de vigyázni kell, hogy az írás ne a feltétlen rajongásnak vagy a feltétlen gyűlöletnek legyen a terepe.

Index: – Ön hogy viseli a kritikát?

RA: – Ha pozitív, akkor derűs arccal, ha negatív, akkor megpróbálom analizálni, ha buta, akkor nem foglalkozom vele. Ha érdemes figyelni rá, akkor igyekszem utánajárni annak, hogy a kritikus véleménye miből fakad, honnan ered. Nem minden esetben szoktam reagálni, de ha értelmét látom, akkor megteszem. Mint előadó, alkotó mindig örültem a pozitív kritikáknak, de ne legyünk önámítóak, nem biztos, hogy a pozitív kritika a jó kritika – sokszor a vélemények különbsége, cseréje hozhat, eredményezhet új gondolatokat.