Belvárosi lakóként az ember megszokja, hogy néha vannak az Óváros téren különböző rendezvények. Ki merem mondani, hogy ezt én a magam részéről egyenesen jónak is tartom, mert ilyenkor van rá esély, hogy a belváros szíve az esti órákra is benépesül, többen látják a Pósa-ház kivilágítását, pezseg az élet a Sörpincén és a Cimborán kívül is, és a húszon túliak is bekapcsolódnak Veszprém „éjszakai életébe” (ezt azért még inkább idézőjelben írnám le).

A Világjava estekkel kapcsolatban két dolog zavart. Az egyik az volt, hogy úgy éreztem, ha nem lennék újságíró (és nem kellene cikket írnom róla, satöbbi…), valószínűleg nem is tudtam volna erről a rendezvénysorozatról. Persze, láttam plakátokat a VMK-s hirdetőkön, de nekem azok általában egyik „szememen be, másikon ki” (bár lehet, ez nem jellemző az átlagpolgárra), meg rajta volt az Indexen (rajtunk), meg biztos minden helyi lapban is megjelent, és mégis… Mindegy, ez az én bajom, épp most írtam le, hogy a szervezők használtak mindenféle kommunikációs formát, az, hogy én még mindig információhiányosnak érzem magam, egyéni paranoia terméke, vagy valami egészen más jellegű helyi problémából fakad.

A másik zavaró tényező sokkal érdekesebb: miért éppen Világjava? Erről a szóról nekem a Jútú, az Áríem és Liz Téjlor ugrik be, éhező feketéket, szomjazó sárgákat és árva fehéreket látok lelki szemeimmel, meg azt kezdem zümmögni, hogy „viárdövörld”. Nyilván a névválasztás itt másra vonatkozik, talán a világ színe-javára (ami ezek szerint Dél-Európából és Latin-Amerikából kerül ki), és nincs túl sok köze a nemes célokhoz, leszámítva a nagyérdemű szórakoztatását és esetleges megtáncoltatását. Mindegy, azért legközelebb lehetne Jútú és Áríem is (Liz Téjlorhoz nem ragaszkodom).

A Balkán teljes zenei kínálatát kihagyva a csütörtöki latin-est meglátogatására határoztam el magam, mert a forróság nagyon hiányzik az idei nyár éjszakáiból, meg amúgy is aznap este értem rá. Az első kellemes meglepetést a népes számban megjelent közönség okozta, ami fényesen rácáfolt az alultájékozottságra vonatkozó félelmeimre. Sok lelkes ember ült és állt a Patricio Baeza Groupot hallgatva, és viszonylag lelkesnek is tűntek, ami igen szép dolog.

A lelkesedés viszont addig már nem terjedt, hogy a táncparkett is benépesüljön, a kezdés után egy órával még mindig csak néhány igen elvetemült pár ragadtatta arra magát, hogy a zene nyújtotta lehetőségeket kihasználva heveny testmozgással is nyilvánvalóvá tegye a latin kultúra iránti csodálatát. A salsa (ami ugyan nekem gyanús volt, hogy valami szósznak a neve), merenge és bosa nova egzotikus ígérete ebben a stádiumban még nem tudott igazán érvényesülni, bár a színpadi táncosok kísérletet tettek arra, hogy a tömegből egy-egy kevésbé ellenálló egyedet kiragadva és táncolásra kondicionálva kizökkentsék azt kicsit fásult hozzáállásából. Hogy ez már a beígért táncház volt-e, azt nem tudom, de az kiderült számomra, hogy Veszprémet nem olyan könnyű mobilizálni.

A hangulat fokozásához hozzájárult, hogy különböző teraszokra kiülve különböző mediterrán italok fogyasztása is lehetségesnek bizonyult, amely lehetőséget jó tudósító módjára rögtön le is ellenőriztem. A zene ugyan innentől kezdve kissé háttérbe szorult vizsgálódásom szempontjából, de azt már elkönyvelhettem, hogy bizony szeretjük a Világjava esteket, és még mindig él bennünk a vágy a közösségi élmények iránt.