Tud-e valaki annál szebbet Veszprémben, mint amikor a Várból nézi a naplementét, a narancsos-bíbor felhőket, közben ciripelnek a tücskök, és végre nyár van? Nos, múlt hét szombaton elérkezett ennek is az ideje.

Gyanús volt, hogy hétkor tömegek grasszálnak az Óváros téren, nem esik az eső – és mintha a szél sem fújna. Majd jött az örömhír, hogy az esti koncertre nehogy a sportcsarnokba menjek, hanem fagyizgassak, keressem fel (egyik) szellemi vezéremet, Dalít a várban vagy nézegessek japán babákat a közműv intézetben, aztán foglaljam el helyeimet sürgősen, vagy más veszi birtokba.

Megállapítottam, hogy rutinosabb, lazább lett a közönség az Ünnepi Játékok alatt: pokrócok, párnák, pulóverek voltak a legtöbb nézőnél. Gyanítom, hogy a néhány kisestélyibe öltözött hölgyemény nem volt idevalósi, hiszen köztudott, hogy a várban kis éji zenét hallgatni egy szál lepelben még forróbb estéken is könnyelműség.

A közönségnél boldogabb talán csak Snétberger Ferenc volt, akinek harmadjára csak valóra vált az álma, és barokk díszletek között, szabadtéren léphetett föl Arild Andersennel, a norvég nagybőgőssel és Paolo Vinacciával, az olasz - ámde Norvégiában élő - dobossal. Az ő zenéjük elsősorban azoknak szólt, akik értik és szeretik a dzsesszt. Bár a mellettem ülő szakértő újságíró a koncerttel párhuzamosan azt elemezte, hogy mennyire nem tudnak ezek a fiúk zenélni, a Presser Pici kisujjával sem érnek föl; amikor meg nem értekezett, akkor bratyizott az éppen arra járó zenészekkel - akiknek láthatóan lövésük nem volt arról, ki ez a fazon. Szóval a Snétberger triót nem volt lehetőségem élvezni, még jó, hogy az eszmefuttatás elején megtudhattam, mennyivel különbek az újságírók ezeknél a sok bunyi sznoboknál. (Igen?!)

A szombati koncertre elsősorban azért kellett elmennem, mert "Richard Bona a legjobb basszgitáros a világon, és ha már nem lehetünk ott, legalább te hallgasd meg ezt a csodát"; és ebben igazuk is volt a fiúknak, (és ezer köszönet nekik). De a koncert óta azt is mondom, hogy Richard Bona a legszebb hangú énekes a világon, és ha legközelebb Magyarországra jön, csak itt szabad fellépnie, vagy hasonló akusztikájú helyen.

A programfüzetből megtudhattuk, hogy a kis Richard mintegy 3 évesen hagyott fel az örökös sírással Afrika xilofonjának, a balafonnak a hatására. Ahogy Bona énekelni kezdett, mintha a balafon szólalt volna meg; talán a gyerekkori emlékek miatt olyan tiszta és természetes a hangja - nem tud hamisan megszólalni.

Bona egyből beszédbe elegyedett a közönséggel, otthon érezte magát, és dalokat "költött" Veszprémről, a "goulasch-town"-ról. Nem igazán érthettük, miről szóltak a dalok, mert a kameruni douala nyelven énekelt, de bármiről dalolt is, mindenkit magával ragadott. A gitáros Bona és a zenekar többi tagja is bemutatkozhatott, óriásit szólózott mindegyikük. Aztán a koncert végén a közönség is (meglepően tiszta hangon) énekelt, aztán meg táncolt a fesztivál.

És akkor kik a címben szereplő zenészek? Sting: Richard Bona - a szaksajtó afrikai Stingként tartja számon. Vera: Stéphane Vera a kanadai dob-és zongoratanár (becenevén Teknostep), Torres pedig Samuel, a kolumbiai dobos. És ne feledjük Etienne Stadtwijck-et, a New Yorkban élő billentyűst és Aaron Heick-et, a szaxofonzsenit. A csapatot legközelebb november 15-én, Budapesten láthatjuk, a Megasztárokat meg azért csak meghívja Veszprémbe is valaki. És talán az egyik ünnepi játékokra meg Stinget. Ugye?

bébé