"Ezek templomot csináltak a Fotex csarnokból!" - összegezte a koncertet egy - saját bevallása alapján - LGT-n nem, csak Megasztáron szocializálódott középkorú férfiú. Hátha még mindez a Szentháromság téren történik!

Bevallom, nem nagy kedvvel indultam A FESZTIVÁL (olyan nagy betűkkel, ahogy csak Vándorfi László tudja mondani) második napjára, különösen, hogy az előző napi Bobby McFerrin többeknek nagy csalódás volt, nem csak az indexes kollégának.

Agyonázva, sárosan és vacogva foglaltam helyet a nézőtéren, egykedvűen néztem a közönséget: sokféle korú, zenei ízlésű ember jött össze. A színpadon gongok, xilofonok és fura zeneszerszámok, körben pedig veszprémi motívumok: a címer, a Hősök kapuja, a királyi pár és a Szentháromság tér. Szép volt, de mindez önmagában nem varázsolt el.

Karácsony János a tőle megszokott lelkesedéssel érkezett. Nyáresti hangulatot ígért, és Sántha Gábor barátjával 20 perc alatt - két gitárral - mediterrán éjszakát varázsoltak. Volt „Utolsó szerelmes dal” és „Szerelmem, Eclipse” is. (Otthon megint meghallgattam ezeket a dalokat; nem értem, miért nem unplugged rögzítették a felvételeket.)

A szünetben többen rebesgették, hogy most aztán jön az LGT-buli ("jajistenem, hol fogunk rá táncolni"), de valami egészen mást kaptunk. Ismerik azt a mondást: angyal szállt el felettünk? (ld. Hrabal: Sörgyári capriccio). Ezen az estén le is szállt közénk. Ha azt mondják, vége a koncertnek a „Ha eljönnek az angyalok” után, akkor sem háborgok. Volt, aki nem bírta az izgalmakat, és megpisszentette ásványvizes palackját, aztán észrevette magát; abbamaradt a népvándorlás (mit összemászkáltak egyesek a számok elején vagy éppen közben) – végre csönd volt. Áhítat. Az eredetileg zongorán kísért dalt az Amadinda új színekkel gazdagította – olyan hangokat szólaltattak meg, amilyeneket eddig csak elképzelni tudtam.

Talán ez volt az egyetlen műsorszám, amelynek a végét nem "tapsolta le" a közönség. Az „E” szektor szélén külön tapskommandó ült; négy vehemens néző minden szám végén olyan hévvel csapkodta tenyerét, hogy a fejük is beleremegett. Van még mit tanulni: no nem az illemről beszélek, csak arról, hogy szórakozni, és szórakozni hagyni…

Az Amadinda önállóan is bemutatkozott. Életkedv, humor, játékosság áradt a zenekarból. Presser Gábor, John Cage műveit és más, különböző zenei stílusokat szólaltattak meg. Tahiti törzsi daluk alatt már a táncos kedvű LGT rajongók sem bírtak magukkal, tombolt a nézőtér.

Nekem igazán a közös produkció tetszett. Az új hangzás új megvilágításba helyezte a dalok szövegét: még varázslatosabbá váltak, kiteljesedtek. Otthon elővettem a régi lemezeket, Polimer kazettákat. Persze megint meghatottak, de a katarzis nem volt akkora, mint a sportcsarnokban. Az Amadinda és Presser Gábor néhány éve újévkor a Zeneakadémián ad közös koncertet. 2006-ot velük kezdem.

kókusz