Ha egy nyári délután megállítjuk az utca emberét – amint sietve rohan hazafelé, hogy még időben elcsípje valamely önjelölt sztármajom szereplését a televízióban – és megkérdezzük tőle, kicsoda Tarr Béla, valószínűleg nem tud majd válaszolni. Mivel azonban e név hordozója idén májusban megkapta az év külföldi filmrendezőjének járó France Culture-díjat, 1987-es „Kárhozat” című filmjéért, ráadásul nemrégiben ünnepelte ötvenedik születésnapját, úgy gondolom, ideje végre megtudnunk, hogy e dudva-muharban pillanatnyilag ki is a haza legjobb filmművésze.

Tarr Béla egyébként sokak számára nagyon tenyérbemászó figura. Rajongóit többnyire a művészfilmek fanatikusainak kategóriájába sorolják, külföldi sikereiért pedig még a szakma is kissé idegenkedve szemléli. Legfőbb hibája talán az, hogy öntörvényű, magányos alkotó, s minden esztétikai szabályrendszeren, politikai cirkuszon kívül áll.

Tarr kezdetben az úgynevezett budapesti iskola kiemelkedő alakjaként indult, s a szociografikus játékfilmek nagymesterévé, a magyar nyomor vizuális kézművesévé vált. Olyan alapműveket készített, mint a kádárizmus léleksorvasztó betondebilitását példátlan pontossággal bemutató „Családi tűzfészek” és a „Panelkapcsolat”, vagy a jobb sorsra érdemes, kallódó palóc hegedűsfiú életét bemutató „Szabadgyalog”. Fikciós dokumentarizmusa példa nélkül áll a magyar mozgókép történetében, nehéz ugyanis megállapítani, hogy remek színészvezetésének köszönhető az a hitelesség, melyet amatőr színészei nyújtanak filmjeiben, vagy csupán egy lerakott kamera rögzítette élesben a valóságot. Legendás rendezőnk állítólag képes volt egymásnak ugrasztani szereplőit felvétel közben, akik a forgatási szünetben egyébként békésen kávézgattak egymással.

Igazi hangja először „Őszi almanach” című filmjében jelentkezett. Itt még erőteljesen érvényesült a szociografikus emberábrázolás, de már egy új, egyéni formanyelv jelei is megmutatkoztak. Az öt szereplőt mozgató kamaradarabban egy egész emberiség-dráma kontúrjai bontakoznak ki. A „Kárhozat” már Tarr új korszakához tartozik, melyben elsősorban a szimbolikus nyelv dominál. Nem sokkal később Krasznahorkai László könyvéből, az író közreműködésével elkészült a „Sátántangó”, amely a maga hosszúságával - hét órányi filmidejével - már eleve különleges pillanata az egyetemes filmtörténetnek. Szintén Krasznahorkai művéből pedig legutóbb „Werckmeister harmóniák” címen megrendítő látomást álmodott vászonra korunk szellemi állapotáról.

A külföldi méltatók általában kiemelik, hogy Tarr képvilága a magyar nép tragikus életérzését, a nyomasztó síkföldi lét traumáját emeli egyetemes vízióvá. Valószínűleg ez az univerzalitás, a nemzeti sajátosságokon túlemelkedő klasszikus távlat, de ugyanakkor a külföldön is jól megragadható magyar ugar teszi filmjeit oly vonzóvá a nyugati fesztiválokon. Itthon azonban, eltekintve néhány ínyenctől, kevesen ismerik és méltányolják.

Ha Tarr munkásságát hasonlítani próbálnám valakihez, akkor talán Bartókot említeném. Bartók zenéje sem könnyű, mégis forradalmi teljesítménynek számít a művészetben, s mára a magyar kultúra konvertibilis védjegyének tekinthető. Mindez Tarr műveiről is elmondható. Munkái a világ művészetének élvonalába emelték, s nevét ugyanolyan büszkén említhetjük bárhol, ahogy a huszadik század meghatározó magyar zeneszerzőjét. Már csak nekünk kellene megismernünk, mert, azt hiszem, óriási hiba volna figyelmetlenül elsiklani a „magyar film Bartókja” mellett.

Most is éppen egy új filmen dolgozik, amelyhez a szokásos következetességgel éveken át kereste a megfelelő helyszínt, egy tengerparti világítótornyot. „A londoni férfi” munkálatai körül kialakult médiaszkeccs mára elcsitult, s ha minden igaz, jövőre Cannes-ban láthatjuk az új opuszt. Mostanában odakint elég jó az ázsiója, megérdemelne végre egy arany babért. Bár ahogy elképzelem, a díjat legszívesebben egy hajléktalannak ajándékozná, hogy elegendő pálinkát ihasson belőle a hideg téli napokon.