Őszintén szólva, számomra pokoli kínszenvedés volt a Veszprémi Ünnepi Játékok első felvonása. A rossz idő beűzte a közönséget egy minden fesztivál-atmoszférát nélkülöző sportcsarnokba, ahol a közepes szintű szervezés, a tülekedő tömeg, a vérszegény műsor és némi öncsaló sznobéria képtelen volt azt a látszatot kelteni, mintha ez a rendezvény volna Veszprém legszínvonalasabb kulturális programja.

Először is: bár úgy hírlik, hogy a szervezők a száraz időre apellálva időjósok segítségével jelölték ki a fesztivál napjait, néhány profi püthia még bőven ráfért volna a meteorológiai csapatra. Máris hozzá kell tennem azonban: szemernyi előítélet nélkül érkeztem a nagy "harangzúgással" meghirdetett eseményre. Friss hús vagyok a városban, nem ismerem a kulisszák mögött zajló kultúrbiznisz helybéli törvényeit, ezért csupán egy előzetes várakozásoktól mentes szemlélődő beszámolója következik, amolyan szubjektív élménymozaik.

Az est naturális meglepetéssel kezdődött számomra. Egy szegény kislány, nyilván, mert a sokaságtól felfordult a gyomra - futtában a mosdó felé - a lábaim elé hányt. Erről persze senki sem tehet, arról viszont már annál inkább, hogy kereken tizenöt percbe került, mire a nem túl étvágygerjesztő teljesítményt feltakarították. Nem részletezem az anyag állagát, mindenesetre amikor a takarító személyzet megérkezett, a betóduló talpak már szép omlósra taposták a taccsot.

A program komoly felvezető szöveggel vette kezdetét, melyből a közönség számára olyasféle mitizált üzenet öltött testet, hogy ami most jön, az Veszprém legnagyobb kulturális kulináriája. Ezt az expozíciót erősítette meg három sztárművész – Zorán, Presser és Snétberger – pár perces ajánlása is, ehhez képest azonban idővel az az érzésem támadt, hogy a nagyszerű szólamoknak nincsen elég fedezetük: sokkal kevesebb a művészet tüze itt, mint amekkora a felturbózott füst.

A tényleges műsor Mozart Kis éji zenéjével indult, amelyet a Mendelssohn Kamarazenekar adott elő, a hatalmas ovációban részesülő Bobby McFerrin szerintem felesleges vezényletével. A veszprémi társulat ügyesen, de minden különösebb eredetiség híján teljesítette küldetését, bár a salzburgi csodagyerek kottái akkor sem hangzanak olyan rosszul, ha nagyon félrehúzzák őket - de hangsúlyozom: ez most sem sikerült, Mendelssohnék jó munkát végeztek. Amikor viszont Vivaldira került a sor, engem kimondottan zavart Bobby szájszólama a gordonka búgó hangja mellett. Bobby McFerrin zseniális zenész, aki saját testét használja hangszerként, szívesen meg is hallgatnám őt egy aprócska, füstös bárban néhány sör mellett, ám ebben a hangárban és ezen a puccos porondon elveszett a minimalizmus bája, s érzésem szerint nem volt képes a tágas csarnok, a fesztivál bő kereteit kitölteni.

Végig az volt a benyomásom, hogy valamiféle kollektív önámításba csöppentem, s az emberek többsége inkább csak azért tapsol olyan lelkesen, mert kemény pénzt fizetett a részvételért. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan csak azért váltottak jegyet, mert azt hitték, most majd pár óra alatt legalább szilveszterig degeszre tömhetik magukat igazi művészettel. Ám ami tegnap történt Veszprémben - világsztár ide vagy oda - az nekem csupán egy langyos ásítást ért meg.

Amikor negyvenpercnyi zene után negyedórányi szünet következett, s a tömeg hatalmas hordákban, egymást taposva indult a vécére, meg a háromszoros áron kínált pia felé, lelepleződött a lapos szervezés. Egy példa: bár rengetegen dohányozni akartak, egyetlen kijelölt hely sem állt rendelkezésre a füstöléshez, minek következtében a bejárat körül a nikotinosok iszonyú tolongása kezdődött meg. Érzékeny idegeimet különösen egy fiatal rendező-srác piszkálta fel, aki a bárdolatlan tábornokok modorában azt követelte tőlem hangosan, hogy haladéktalanul takarodjam ki bűzrudammal a szakadó esőbe. Bizonyára egész évben erre a szerepre készült, így hát nem vettem el a kedvét visszakézből egy „fogd be a száddal”.

Még vagy fél órát bírtam a szünet után, egész pontosan Snétberger gitárkíséretének kezdetéig, aztán hazamentem. Ha lemaradtam talán valami fanyalgásaimat megcáfoló varázslatról, elnézést kérek. Remélem, kollégáimnak nagyobb szerencséjük lesz időjárás és program tekintetében is a Veszprémi Ünnepi Játékok hátralevő részében.