Aztán a szerkesztő szól: szex? Azaz panaszkodik, hogy mostanában nem szól a fáma a puncipöcögtetésről, a kukibugiról, és ez így gáz. Azt nem mondja, hogy már nem olvas senki – bár lehet, hogy így van – mert hátha akkor nem lesz lyukkitöltés, azaz gé. Csak annyit, hogy tegyek valamit ez ellen, ja, meg mellékesen azzal kezdi, hogy szerdára itt legyen a cucc, mert csütörtökön városi programnak kell a hely. De így van ez, ha írni szeret az ember leánya. Ír. Nem skót.

Hát – direkt ezzel a testrésszel kezdve a mondandómat – kérem, van az úgy, hogy a nő nem szexel. Na nem azért, mintha az annyira szar dolog lenne, vagy túl macerás, vagy unalmas, vagy esetleg túl meleg van hozzá, nem. Csak úgy, egyszerűen nem mozdul a csikló. Sem a hüvely. Üres a tár. Ennek persze több oka lehet, de az is előfordul, hogy valójában nincs is. Vagy legalábbis nem egészen tudjuk miért van.

Lényeg a lényeg, ez nagyon pocsék állapot. Főleg, ahogy a többi nőneműtől hallom, mostanában ezzel a problémával nem vagyok egyedül. Ahogy az EzoTeri barátnőm mondaná: manapság ilyen energiák áramlanak be. Mindenki életéből „kiviszik” – mármint az Égiek – a régit, a rosszat, és „behozzák” az újat. Mindenki megbuggyant, mindenki mindenkivel, mindenhol, csak éppen nem azzal, aki éppen akkor ott van.

Ez az én esetemben úgy néz ki, hogy farkas jön, csóválja a lompost, én meg nézek, mint Piroska a Kovi-ubira. Még mindig szép, még mindig jó, még mindig izgató, csak éppen… mittudomén. Persze ilyenkor nekifogunk, mert az ember leánya hisz benne, hogy evés közben jön meg az étvágy, és azt is tudja, hogy jajafejem haggyámá könnyedén a mondat végére teszi a pontot – elég hosszú időre. Hagyjuk, hogy a farkas ránk másszon, nézzük – nem jó. Inkább felmászunk mi rá, tesszük ami jó – volt eddig. Most valahogy nem alakul a dolog. Persze emberünk gyanakszik, de ilyenkor nem lát a szerszámától, tehát ügyködik. Aztán jön az érzés. Az első hullámocska. Már kezdünk bizakodni, aztán hirtelen megint semmi, csak egy izzadó lény alattunk, felettünk, mögöttünk mellettünk –mi meg készen. Mármint vagyunk.

Ez pedig így nem állapot. Aztán beszélünk a barátnőnkkel. Elmeséljük neki az utolsót, amikor annyira kívántuk a farkast, hogy majd’ megvesztünk, azt hittük vége ennek a pocsék időszaknak, minden a régi lesz újra. A barátosnő már extázisban van, kérdezné, hogy hogyan, mert neki még mindig nem megy, mire töredelmesen beismerjük: félúton megint elment a kedvünk az egésztől, jött a mitkeresekénitt és micsinálok – szindróma. Agyhalál. Főleg az, hogy a barátnő bólogat, aztán a másik is, meg a harmadik is. Ezek mennek mostanában. Szörnyű. Össznépi bénázás, vagy csak mindenki kamuzik?

Ilyenkor persze jönnek a játékok, a figurák, a videó, a DVD, az újság, a vízilabda meccs meg a műugrás – aztán semmi. Már megint semmi. Csak a vége az egésznek. Mert egyszer, mikor emberünk szeretkezni próbál velünk, de mi csak „nyik-nyek-nyik-nyek”-nek érezzük, kiborul a bili. Ilyenkor töredelmesen be kell vallani, hogy valami nagy gáz van, MAGUNKkal. Nem kell hülye lelkizésbe kezdeni, hogy ugyenemhagyszel, ugyeazértszeretsz, ugyeazértmégcsináljuk – mert az csak ront a helyzeten. Farkas már akkor sem fog csóválni semmit, amikor szeget lehetne beverni vele.

Szerintem legjobb, ha kivárjuk a végét, ha emberünk félrecica, ám tegye. Mi majd eldöntjük, mi lesz a következménye. Ha majd menni akar, tegye, ha marad, tegyük. Újra. Egyszer csak hirtelen. Remélem. Mert hiába a szerkesztői szex-parancs, szokom a helyzetet. És Te? Szex? Szoksz? Szöksz?

De ez már egy másik történet…