Este tíz után elindulok Folkestoneból, egy kisvárosból, a Csatorna partján. Vonattal tartok London felé. A múlt héten már megint robbantani akartak, de nem jött össze. Valahogy most ez ugrik be, miközben a majdnem üres vonaton könyökölök bőröndömön. Rajtam kívül csak néhány félrészeg tinédzser beszéli meg a nő és pasi ügyeit. Most nem esik az eső, szóval annyira nem angol az időjárás.

Aztán egyszer csak megérkezem a Charing Crossra. Kalauzt nem láttam az egész úton. Kifelé egy kapun a gép ellenőrizné a jegyem, ha jó volna a masina. Az ellenőr csak int, hogy húzzak.

Kilépve a pályaudvarról belefejelek a Nagy Londoni Éjszakába. Valami oszlop, a tetején egy csávó néz a távolba. Ja, szevasz Nelson, most volt kétszáz éve, hogy feldobtad a bakancsot, de legalább pofán vágta a flottád a franciákat. Trafalgart elhagyva a White Hall jön, itt dolgozik egy csomó nagyfejű. Mi ez a rács itt a középtájon? Downing Street? … Ja, hogy Tony nyugodtan aludjon? Hát, amit mostanában művel, a helyében nekem biztos lázálmaim lennének. A járdán valami transzparens egy újságos bódé előtt: Megvannak! A második dobás nem sikerült ezeknek az eszementeknek. Mindenesetre fura érzés egy olyan városban sétálni, ahol, nem is olyan régen bomba tépett szét egy csomó ártatlant. Fakabát csak néhány kóvályog az utcán, fegyverek sehol nincsenek. Pedig azt hittem megállítanak egy párszor, hogy belenézzenek nem kis méretű bőröndömbe. (Ebbe már belefér egy bomba!) De semmi ilyen nem történik.

Itt a Parlament, mind a két házával együtt. Jé, torony a Nagy Haranggal világít! Ecsém, kicsit hadd csodáljam mán tátott szájjal, ha már itten vagyok! Azé’ így még nem láttam. Aztán megyek tovább a Victorián, a hasonló nevű pályaudvar felé, baromi nagy irodaházak rengetegjében. Hiába, a fogyasztói társadalom… Milyen hosszú egy út! Közben csak egy részeg mond valamit nekem.

A pályaudvar előtt egy csomón ülnek, fekszenek. Nem a legjobb megjelenésű figurák. Angol szót nem igen hallok. Megkerülöm a tömböt, a buszmegállóba megyek. Még két óra a busz indulásáig a reptérre. Egy kicsit olvasok, aztán két norvég kiscsaj szólít le. Nagyon fiatalok, na de… Jól van na, semleges témákról beszélgetünk, a szokásos reakciókkal: Oh yeah? Really? That’s beautiful! Aztán úgy háromnegyed három magasságában feltűnik a busz. Kisméretű, feketehajú csávó a sofőr. Nem beszél angolul! Azért elmagyarázza, hogy még nincs itt a kalauz, szóval várjunk a felszállással: Moment, Ticket! Oké főnök, mindent értek. Átsuhanva Londonon kiérünk a sztrádára, mert ugye a Stansted úgy negyvenöt kilométerre van a várostól…

Hirtelen felriadok. Már világosodik, itt a reptér is. Tele van. Azért itt már akad jó pár géppisztolyos törvény őre. A reggeli lapok, mind a nagy fogással vannak tele! Nekem meg van még két órám a beszállásig, meg sürgősen kell egy klotyót keresnem. Így még nem örültem pisilésnek. (Mert ugye a Victorián semmi nem volt nyitva…) Utasok, pultok, boltok, képernyők, kávézók, zsernyákok…

Aztán eltelik az idő is. A gép kis késéssel felszáll… Európa felett felhők. Leszállás Pesten, harmincöt fok melegben. Keresek valami járművet hogy bemenjek a városba… Az út tele kátyúkkal - hazaértem.