Volt egyszer néhány szimpatikus, fiatal manchesteri srác, akik elsöprő természetességgel, kopott farmerben és pólóban felléptek a színpadra, s olyan üdítően friss dallamokat kínáltak a világnak, amilyenről már alig álmodtunk a Beatles óta. Az idő persze mindent elpusztít, ám a Gallagher-fivérek egy új korong erejéig most visszatértek valamikori gyökereikhez.

Ma is pontosan emlékszem arra a napra, amikor az Oasis „Live forever” című klipjét felfedeztem egy zenei csatornán - 1994-ben. A figyelemreméltó angol együttes nem sokkal később már toplistás szerzeménnyel rukkolt elő, s a „Whatever” hegedűkkel megbolondított húrőrületét jómagam ma is az Oasis himnuszának becézem.

A srácok újszerűségét akkoriban az adta, hogy mindenfajta kókler allűr nélkül kezdték el pályájukat, s míg a legtöbb divatos banda trükkös külsőségekkel próbált egyéni arculatot teremteni, bennük az átlag huszonéves urbánus fiatalemberek mindennapi melankóliája testesült meg. Néhány barátommal úgy éreztük, mintha személyesen ismernénk őket, mintha kezükben kólával és sült krumplival az utcáról léptek volna be a stúdióba, hogy arról énekeljenek, ami kissé spleenes lelküket nyomja.

Ehhez a világképhez a lehető legvilágosabb melódiák társultak, no meg Liam Gallagher komor mélységekből feltörő, karakteres hangja. Megszületett a britpop műfaja, amely a hatvanas-hetvenes évek hagyományaiból fakad, s fergeteges sebességgel ontotta magából a különféle zsánerzenekarokat. Az Oasis titka azonban - s ez minden más britpoptól megkülönbözteti - a Gallagher-fivérek szerzői tehetségében és következetesen kimunkált, eredeti zenei koncepciójában rejlett.

Csakhogy az idő tényleg kegyetlen jószág, s angol barátaim tiszta tekintetére is csúnya ráncokat karcolt. A marketing által megkövetelt imázsteremtés hétköznapi fiúkból harsány botrányhősökké változtatta őket, kölykös ártatlanságuk néhány év alatt a média martaléka lett, laza szájalásukkal pedig ők maguk is igyekeztek rájátszani saját népszerűségükre. Három lemez után a jellegzetes stílus lassacskán megkopott, Noel új zenei elemekben bővelkedő kísérletekbe kezdett, a tagok cserélődtek és az eredeti felállás végül teljesen eltűnt.

A régi Oasisből mára csak a két testvér maradt, s az új formáció felvételeitől még a leghűségesebb rajongók sem várták, hogy megközelíthetik az első három album színvonalát. A régi tökélyt nem is lehetett túlszárnyalni, ám én úgy érzem, hogy az új lemezen ismét az egykori atmoszféra hallható. Igaz ugyan, a tizenkét szám ezúttal több különböző könnyűzenei irányzat végterméke. Némelyik dal a klasszikus elődök parafrázisa (Velvet Underground, Beatles), néhány nóta viszont bátran őrzi a legendás Oasis stílusát, amely most leginkább érzelmes beatballadákban ölt testet. Bár az új CD minőségileg a B-oldalakból összegyúrt The Masterplan energiájával sem ér fel, mindenképp izgalmas teljesítmény és méltó a zenekar múltjához. Tartsanak hát szűk látókörű, elfogult rajongónak, számomra még mindig az Oasis jelenti az igazi rockzenét a kilencvenes évek brit forradalma óta. Ha populáris zenére szomjazom, igazi felüdülést jelent a sztárbőség sivatagában.