Vajon Salvador Dali a szürrealizmus festőóriása, a huszadik századi képzőművészet és a spanyol kultúra grandiózus géniusza volt – vagy csupán egy infantilis, impotens, nagyképű, egoista szélhámos, anyakomplexusban kéjelgő túlértékelt piktor, aki beteges lidércnyomásaival kábította el a szemfényvesztésre éhes, gyanútlan emberiséget? Ez a kérdés motoszkált bennem a Megyei Bíróság dísztermében, amint a július 20-tól augusztus 20-ig látható Dali-kiállítás képeit nézegettem.

A szenzációs tárlat megnyitóján elhangzott, hogy az elmúlt évszázad festészetéből az átlagember általában Dali és Picasso nevét említi. Ez így igaz, noha velük egyidejűleg még számtalan hasonló horderejű életmű született. Hogy a körülmények miféle konstellációja miatt égtek bele leginkább éppen Dali festményei a közös kulturális emlékezetbe, ehhez egy komplex művelődéstörténeti analízis volna szükséges.

Salvador Dali valóban jelentős hatást gyakorolt képeivel a közönségre, de hírnevét talán annak is köszönhette, hogy ő volt az első művész, aki a korabeli viszonyok közt médiasztárt faragott magából. Érdemes tudni viszont, hogy életének utolsó évtizedeiben például maga Picasso, de néhány kortársa is szigorú kritikával illette a cincérbajszos mestert - excentrikus életmódja, határtalan pénzmániája és gyakran visszataszító viselkedése miatt, amit egyébként sokan Gala asszony káros befolyásának tulajdonítottak. Legendákká finomodott történetek szólnak a beképzelt zseni különös cselekedeteiről, melyekkel gyakran felháborította környezetét.

A Dali-hívők mindezt ma már a provokatív lángelme szórakoztató attrakcióinak tartják, ám akik akkoriban elszenvedték hóbortjait, bizonyára nem így vélekedtek. Ez persze csupán az ellentmondásos élet, a testi létezés néhány évtizednyi luxusa, amely igen hamar elenyész a falánk földhalmok alatt. A mű azonban ma is itt van, most éppen – és ez igazi csoda –, az orrunk előtt, Veszprémben.

A bambergi Richard H. Mayer gyűjteményéből származó anyag Dali grafikáiból, rajzaiból, könyvillusztrációiból nyújt ízelítőt a látogatók számára. Az a gyanúm, legyen bármilyen véleményünk az életéről és munkáiról, kevés olyan műkedvelő akad, akit teljesen hidegen hagynak ezek a képek. A kissé hosszasan laudáló Farkasházy említette a megnyitón, hogy nem muszáj görcsös akarattal mindenáron megértenünk Dali alkotásait. Szerintem sem, bár én magam jókora kulccsal, szubjektív értelmezési arzenállal rendelkezem, amolyan személyes belépővel a mester vízióinak világába.

Nekem Dali az elveszített Anya, vagy inkább az anyaméh édenkertje utáni hiábavaló honvágy festője. Képein a magzatlétből kilábalni képtelen férfi szerencsétlen küzdelmét látom, aki alárendelve a mindenható vagina univerzális törvényének, nem tud szabadulni a Nő szükségszerű hatalmából, de nem is képes visszabújni az uterus védelmező melegébe. Csupán egyetlen fegyvere van, mégpedig sebezhető pénisze, amely megváltást keresve, vérrel telítődve újra és újra igyekszik meghódítani a női testet, csakhogy siralmas próbálkozásai rendszerint kudarccal végződnek.

Erotika, halál, univerzum – foglalta össze valaki a megnyitón Dali életművét e három szóval. Ha úgy veszem, ez a három fogalom együttesen máris legitimálta olvasatomat. Akinek kedve támad, győződjön meg róla saját szemével a Veszprém Megyei Bíróság dísztermében. Inkább kötelező, mint csupán érdemes.