Aztán az ember leánya bekerül a mókuskerékbe, és húzza az igát. Korán reggel kel, késő délután ér haza, otthon még lenyomja a második műszakot, eszik, alszik, és egyre ritkábban szexel. Mert a munka, az kell, mert a munka, az pénz. Az meg azért fontos, mert a pénz a sárga papíron villannyá lesz, meg vízzé, meg gázzá, meg tévévé, meg telefonná. A boltban meg kenyéré, meg tejjé. Ha van, az azt jelenti, hogy lehet látogatóba menni hétvégén, bár a benzin-izé miatt kicsit távolabb van mindenki a kelleténél. Nem baj, jobb, ha nem beszélgetünk, még a végén rájönnénk valamire.

Aztán egyszer, váratlanul az ember leánya körülnéz. A munkahelyen, ahol van, mindenki alszik. Persze nyitva a szemük, meg a szájuk is, ha kell, de nincsenek itt. Valahol messze járnak, dolgoznak, mint a robotok, mosolyognak, mint a tejbetök. Gyerek kipipálva, férj kipipálva, kaja van, szex kéne, de inkább az alvás, mert mindjárt itt a reggel – megint. Aztán újra a meló, a kényszermosoly, a kötelező körök lefutása, meg a „képzeldazezmegaz”. Csak a saját szarunkról ne kelljen beszélni, mert az büdös. Ja, és a mi seggünket csípi – finoman szólva.

Aztán az ember lánya kezd dühbe jönni. Számol egyet, számol kettőt. Havi fix plusz nyelvpótlék, meg a jófejek, mínusz – zárójelben – sárga papír, tej-kenyér, higiénia itt meg ott, benzin és a hülyék – zárójel bezárva… nem túl pozitív, sőt! Az eredmény negatív. Vagy legalábbis egy jó nagy nulla, anélkül, hogy a totális apátiát beleszámoltuk volna. Hol a kardom, hadd dőlék beléje!

Mert: bejelentett, alkalmazotti munka, nem vállalkozósdi, félállami cucc, ketyeg a nyugdíj, meg a gyes, meg a satöbbi, meg a satöbbi. Lám, csinálja más is, nem én vagyok az egyetlen hülye. Igaz, hogy az egyik cukros, a másik bogyószedős, a harmadik sóhajtozós lett tőle, és akkor a kényszerházast, meg a szorongósat még nem is mondtam.

Aztán az ember lánya belekerül a sűrűjébe, a zárójelben megjelenik az anyagi felelősség szörnye, a pénztárcából meg eltűnik a minimálnak sem elég éhbér. Majdan felébredünk, és kiabálunk egy nagyot: állj! Azt már nem.

Inkább jöjjön a „fejjel a falnak”, aztán a nagy koppanás, meg a hallgatás - csak ez ne! Mert a koppanás után lehet még repülni, de ha minden marad úgy, ahogy, akkor nem lesz sehogy. Szerintem.

Aztán az ember leánya az utcán találja magát – önszántából. Aztán hazamegy, amit kapott, megint felteszi a sárga papírra tétnek, aztán eszik, alszik és egyre gyakrabban szexel. A lényeg, hogy a jövőbe vettet hitünk megmaradjon. A farkasunk minden bizonnyal nem szeretné, ha mi is olyanok lennénk, mint azok… de leginkább mi nem szeretnénk, úgyhogy harcra fel!

Ja, és mert megígértem: éljenek az értékbecslők, a postás pedig nem hülye…