Van egy biztos pontja a magyar rockzenének. Zenekarok alakulnak és oszlanak fel, ám a Kispálra bízvást számíthatunk: ugyanazt a minőséget nyújtják évről évre. Az Utcazene utolsó éjszakáján, amikor már minden – sör, zene, kábulat és vizelet – összefolyt, egy kis ízléses kapaszkodót nyújtottak a tömeges delíriumban.

Én leginkább az úgynevezett britpopos hangzást hiányoltam a fesztiválról. Igaz ugyan, hazánkban kevés zenekar foglalkozik ezzel a műfajjal, de szerencsére Lovasi csapata némi rokonságban áll vele, így aztán rendkívül élveztem, amikor a jól ismert hangzás végigsepert az Óváros téren. Bár talán péntek éjszaka árasztotta el az utcát a legnagyobb tömeg, szombatra tetőzött a kétségbeesés mindenkiben: még pár óra, és vége a zenének.

Az emberek ennek megfelelően igyekeztek maximálisan megszabadulni polgári korlátaiktól, s a Kispál-koncert csaknem Woodstock hangulatával vetekedett. A műsorban régi és új nóták egyaránt elhangzottak, a teljes káoszra pedig jó példa volt, amikor Lovasi felengedett a színpadra egy hölgyet, aki elveszett gyermekét kereste, s mikrofont ragadva próbálta a közönség segítségét kérni. Ez a kissé kesernyés közjáték nem szegte a lelkes tombolók kedvét, s a buli ugyanabban a hangulatban folytatódott. Egyetlen gondom akadt csak: a Kispál érdekes szövegeit nem mindig sikerült tisztán hallanom, de a körülöttem üvöltő ortodox Borz-rajongók jóvoltából a legtöbb textus végül érthetővé vált.

Lovasi, aki a magyar intellektuális rock egyik szimpatikus őrangyala, éjjel kettő után még feltűnt a Sörpince környékén is, de visszarettenve az odalent dübörgő Dolly Rolltól, végül viharosan távozott. Ekkor már mindannyian úgy éreztük, hogy a fesztiválnak valóban hamarosan vége, s amikor hajnali öt órakor az első napsugarak átszüremlettek az égbolton, már csak néhány kitartó embercsoport, kósza dúdolás, meg az utcát ellepő sörösdobozok jelezték, hogy Veszprém öt napon keresztül ismét a muzsika „fellegvárosa” volt.

Novics János