Ne legyenek kétségeink: ma Magyarországon senki sem tehet szert igazán széles körű népszerűségre a média kisebb-nagyobb támogatása nélkül. Nem véletlen, hogy a tehetséges egyéniségek sokak kritikai érzékenységét felingerelve jobb-rosszabb televíziós fellépéseket is bevállalnak. Az Emil.RuleZ! valószínűleg nemcsak egyedi zenéjének, de Hajós András közismert médiaszerepléseinek is köszönheti rajongótáborát.

Nyilvánvaló persze, hogy a zene, amit játszanak, bőségesen megérdemli a figyelmet, és ha az Emil.RuleZ! nem fut be a pesti klubokban, nem ad el néhány élvezetes lemezt, akkor persze a csapat frontembere sem kerülhetett volna bele a tévébe. A két tevékenység egymást támogatva juttatta el a bandát oda, hogy péntek este újfent jelentős létszámban lepte el a Séd parkját a közönség.

A zenekar tagjai tagadhatatlanul avatott szakértői saját hangszereiknek, ám az Emil.RuleZ! legfontosabb ökológiai jelensége számomra mégiscsak Hajós Andris. Azt hiszem, ő az az ember, akiről máig nem tudtam eldönteni, hogy voltaképpen kicsoda. Zenésznek álcázott komikus? Entellektüel showman? Humorista-filozófus? Néha úgy tűnik, ha harminc évvel ezelőtt Londonban kezdi pályafutását, talán ő lehetett volna a Monty Python hetedik tagja. Annyi bizonyos, hogy eddigi televíziós karrierje során is képes volt megőrizni jellegzetes személyiségét, amelynek elsődleges oka az idétlen, abszurd humor és a sztárokból gyakran hiányzó önirónia. Hajós úgy lép fel a képernyőn és a színpadon, hogy közben pontosan tisztában van tevékenysége korlátaival és értékével. Ezért történhet meg az, hogy amikor a csápoló tinédzserek művészetnek nevezik teljesítményét, Hajós egyszerűen leszól a színpadról: - Nem, ez nem művészet. A művészet az egészen más.

Nehezen találnánk még egy olyan körülkultivált sikeres énekest, aki nem szédül meg önnön dicsőségétől, és ne képzelné művészetnek saját produkcióját a reflektorok és ugrándozó bakfisok fénykörében. Hajós azonban paradox módon intelligens sztár, amit szellemes dalszövegei és olykor irodalmi modorba hajló mondatai is bizonyítanak.

Ami pedig az Emil zenéjét illeti: érdekesen kellemes, szinte zavarba ejtő muzsika, hiszen számtalan műfaj sokszor egyidejű megszólaltatása jellemzi. Az egyik pillanatban még reggae-elemek peregnek, a következő percben laza popritmus szól, ami aztán hirtelen belesétál némi fülbizsergető dzsesszbe. E sokszínűség értékét csak fokozta, hogy a csapat a „Zazi az ágyban” dalátirata erejéig a tegnap estére szinte már sokkoló szélességben hömpölygő veszprémi patriotizmusnak is kedvezett.

Novics János