Volt valami szinte már perverz tudatlanság abban, ahogy a magyar közvélemény egy jelentős része értetlenül vette tudomásul Kertész Imre irodalmi Nobel-díját 2002-ben. Bár a tájékozott olvasóközönség elismerte jelentőségét, és a svéd akadémia is teljes joggal tüntette ki, az írói attitűd, illetve a kegyetlenül markáns nyelvezet a mai napig nem hozta meg számára az igazi népszerűséget.

Körülbelül ugyanilyen csodálkozás fogadta Elfriede Jelinek Nobel-díját is, tavaly ősszel – Ausztriában. A saját hazájában sokféle szélsőséges véleményt kiváltó írónő – aki mellesleg szervesen kötődik a másik nagy osztrák botrányszerző, Thomas Bernhard életművéhez – végre átlépte a hegyeshalmi határt, s az Ab Ovo kiadó most lelkesen próbálja meghonosítani a magyar ugaron. Én magam „A zongoratanárnő” (és annak kongeniális filmváltozata) után nemrégiben a „Kis csukák” című kisregényével ismerkedtem, s bátran kijelenthetem, hogy talán kissé nehéz, ugyanakkor igen élvezetes szöveg, amely Tandori mester fordításában szinte közvetíti az eredeti burgenlandi dikció zenéjét.

Jelinek könyve hatalmas nyelvi leleménnyel megkonstruált valóság, ám valójában mégis hiperrealista sztori, néhol naturális hangvételben. Már „A zongoratanárnő” sem volt mentes az extrém pillanatoktól, ott azonban a főhős személye minden pszichopatológia ellenére artisztikus vonásokat mutatott: az anyaterrorban élő beteg lélek a zeneművészet területéről érkezett, s az én olvasatomban talán finom szimbólumává is vált az európai kultúra ezredvégi gyengélkedésének.

Persze a „Kis csukák” is figurákat mozgat: Paula, Brigitte, Heinz, Susi és Erich alakja szimptomatikus példányai az osztrák vidék és kisváros értékrendjének. A történetben Paula és Brigitte nyomorúságos boldogulásának útját látjuk: mindketten elveszítik önazonosságukat, hogy beilleszkedjenek a kispolgári világ helyesnek vélt, egzisztenciális biztonságot nyújtó sematikus rendjébe. A két lány mindezért bármit hajlandó megtenni, elsősorban is a kiszemelt férfit próbálják megszerezni és magukhoz kötni. Sajnos a dolog nem túl egyszerű, és itt lép be Jelinek nagyon erős feminista tematikája, amely nyilván némi társadalomkritikával is párosul. Az osztrák nő ugyanis ebben a könyvben (1975-ben, a regény megírásának idején) elnyomott, megalázott, kíméletlenül uralható lény, s csupán a családgépezet, a háztartásbörtön cselédje, na meg a brutális férfitársadalom áldozata.

Brigitte és Paula oldalról oldalra újabb megaláztatásokon esik át, mígnem végül mindketten elérik a céljukat, s tagjai lehetnek ennek a rendkívül silány, csüggesztő létezésnek, pocakos, bunkó, asszonyverésre hajlamos férjük oldalán. Kettejük közül Brigitte jár nagyobb szerencsével: ő végül hosszú testi-lelki fájdalmak árán tisztes háziasszony lesz, míg Paula, hasonló feltételek mellett a lelkileg és szexuálisan elhanyagolt szerepkörből az útszéli párosodások barázdáiba zuhan. Ami nem is csoda: ezek az emberek szinte mindannyian kiszolgáltatott roncsok, s ha sikerül is valamifajta álboldogsághoz jutniuk, sohasem heverik ki sérüléseiket. Más módon ugyan, de ugyanolyan szerencsétlenek a férfiak is, a többi rokonnal és családtaggal egyetemben. Heinz undok, kövér paraszt, Erich alkoholista idióta, a szülők meg többnyire számító, alattomos, rideg teremtmények, akiket a haszonszerzésen kívül semmi más nem érdekel, legfeljebb a hobbiból űzött gyűlölet.

Kíméletlen, hideg világot ábrázol Jelinek, ahol az embert megfosztják szabadságától – a hamis értékrend, a másoknak való alárendeltetés, a hálátlan utódoknak és a férjnek tett szolgálat érdekében.

Ebben a kopár, egzisztencialista rémdrámában önképüket vesztett, szerencsétlen lények vergődnek környezetük sivár törvényeiben, szeretnék megélni az életet, de minden küzdelmük ellenére semmi más nem jut nekik, csak a sörtől bűzlő részeg férjjel egy erőszakos aktus mosogatás után, vagy a helyi gyár gépsorainál az embertelen, monoton munka. Nem valami derűs világkép, de Jelinek nem túloz, eléggé jól látja a helyzetet, hiszen mi magyarok, harminc évvel később is láthatunk környezetünkben ilyen életet és embereket.

Ha kicsit körülnézünk a hortobágyi paradicsomban, a könyvében szereplő neveket behelyettesíthetjük akár Gyuszival, Józsival, Jutkával, Julival és Marcsival is.

Ugye, milyen ismerős!

NJ