– Most kék a szemed – mondja a pasi, és megsimogatja az arcomat. Örülök, pedig tudom, hogy ez nem igaz. A fehér ágyneműhuzat lehet az oka, meg a verőfényes napsütés. Hirtelen döbbenek rá, hogy késésben vagyok. Már biztos elmúlt dél.

– Pont olyan színű a szemem, mint a Papámnak, azaz zöld – válaszolom durcásan, miközben a ruháim után kutatok. Igazából arra várok, hogy utánam nyúljon, hogy ne engedjen még el, hogy átöleljen. Tipikus férfi, lövése sincs arról, mit szeretnék. Pedig, ha kérném, biztosan megtenné. De nem akarom mondani, mert még nyálasnak tart, vagy ilyenek. Gyűlölöm az egész emancipációt, a gyengébbik nemhez tartozom, a rohadt életbe!

A Mama ölében mindig nyugalom van. A Mama ölelése utánozhatatlan, egyedi. A Kislány elterült édesanyja ölében. A Mama mosolyogva simogatta a kicsit, miközben azon csodálkozott, mennyire apja. A keze, a lába formája, a szeme állása, a tekintete. Megint kicsordultak a könnyei. Most azonban boldogság töltötte el, mert ez a kis ember az övé volt. Egy kis darab a kedvesből, egy eleven emlék a múltból, amikor még minden annyira más volt, annyira jó. Már nem is haragudott a Papára, az sem zavarta, hogy hallotta, ahogy köszönés nélkül elrohan. Tudta, nőhöz megy, tudta, hogy menekül mindaz elől, ami itthon várja nap mint nap. Nagyi időközben kiért a teraszra, megállt az ajtóban, nem akarta megzavarni őket, de a Mama észrevette.
– Jöjjön csak ide, Édesanyám! Üljön ide mellém!
Nagyi engedelmesen helyet foglalt Mama mellett.
– Most nézze meg ezt a gyereket! Tiszta apja! De nem csak kívülről, belülről is – megpuszilta a Kislány fejét, aztán folytatta. – Mennyi bajuk lesz ezeknek egymással, te jó ég! Ugyanúgy robbannak, makacsak, ez a pindur, ez meg már most nagyobb szövegláda, mint az apja. Mi lesz később, ha már rendesen tud beszélni?

– Jaj Nagyi, nem hűl ki az a leves, mindjárt ott vagyok – mondom a telefonba – nem, nem mulattam az este. Ne idegesíts már, légyszi, mondom, hogy mindjárt ott leszek. Nagyi. Nagyi, kérlek… – nem találom a fésűt, fel-alá rohangálok. – Francban van a szar… Nem, nem neked mondtam Nagyi. Na. Jól van. Na. Tegyük le, mert lemerülök, majd mesélsz, ha odaértem, jó? Persze, sietek, pusz, Nagyi! Igen, viszem, szia! Szia, helló!
A mobilomat az ágyra hajítom, már majdnem bepisilek. Nyitott vécéajtónál csorgatok, és azon jár az agyam, hogyan győzzem meg a pasit, hogy vigyen át Öreganyámhoz.
Kikiabálok:
– Te, figyelj!
– Mi van? Átvigyelek?
A kérdés meglep, nézek, mint egy birka. Elsőre rosszul érzem magam, hogy kihasználom, aztán mosolygok, mert talán mégis szeret egy kicsit.

– Tudja, azt szeretném, ha ez a kis mocsok visszaadná a férfiaknak mindazt, amit az apjától kaptam. Lenne egy kis kurva…
– Na de kicsim… – mondta a Nagyi rosszallóan. – Ki hozott? Ki volt ez a szimpatikus fiatalember?
– Egy barátom, Nagyi.
– De ez nem az volt, aki a múltkor, nem?
– Nem.
– És azzal mi van? Olyan szimpatikus volt.
– Nagyi, neked mindenki szimpatikus.
– Jól van, na, csak nem akarom, hogy vénlány legyél.
– Nagyi, 22 vagyok.
– Ne mondd mindig, hogy Nagyi, főleg ne így. Én már ennyi idősen…
– Nagyi!
– Ne beszélj már így velem, az Istenért!

–Gondolja el – mondta a Mama, miközben a Kislány feje felett a semmibe bámult –, hogy akkor megyek nyugdíjba, mikor ő érettségizik. Jaj, de hol leszek én már akkor…

– Nagyi, én…
– Tiszta Apád vagy! Anyád soha nem beszélt volna így velem!
– Nagyi…
– Sőt! Azt sem engedte volna, hogy Te így beszélj velem!
– Nagyi, Anya 11 éve halott! Kérlek…

A Kislány felült és a Mamája szemébe bámult. Unatkozott, úgyhogy lemászott a földre, és elindult a medencéje felé. Imádott pancsolni, pedig hamar kihűlt a vize. Hiszen még nyár eleje volt, de a Napnak már ereje is. Ahogy belelépett a vízbe, mégis meggondolta magát, mert hidegnek érezte. Elment inkább a dömperért, beleült, és hangosan brümmögve megindult körbe-körbe a teraszon.

– Szia! – kiabálom a Nagyinak, ahogy kell. A mániája, hogyha elmegyek tőle, a sarokra érve még vissza kell kiáltanom, mint anno a Mamámnak. A férfim a szemközti parkolóban vár, mert a Nagyi odáig már nem lát el. A hatalmas gesztenyefák eltakarnak minket, csak a minden lében kanál szomszédasszony, meg a lokátoros pletyibajnok kismamák lesik a pasimat. Oké, szép, szép, de ennyire… Ahogy a bukósisakot nyújtja, elmosolyodik. A kismamák mereven bámulnak, mikor felülök mögé a motorra. Szinte érzem a sóhajtásukat, irigykedő tekintetük a kanyarig szúrja a hátamat.

A Mama elgondolkodva nézte a Kislányt. Tudta, nem lesz egyszerű az élete, mégis irigyelte egy kicsit.