Ismerem Illésfalvi Ivánt. Jól ismerem. Művelt, jó humorú, szeret és tud énekelni, mellesleg egész tűrhetően kezeli a gitárt. Ja, és játszott egy zenekarban, a Lustban, de az sajnos feloszlott. A közelmúltban elkészített egy lemezre való nótát. Ezt mutatta meg a maroknyi, de lelkes közönségnek, a megyei könyvtár udvarán. Egy szál gitár kíséretében. A tiszta élőzenénél nincs jobb.

A dalok szellemesek, némelyik kacagni való, de ott szaglik bennük az élet. Iván tisztán, egyértelműen fogalmaz, hogy magunkra, a körülöttünk zajló világra ismerjünk. Némelyik szerzeményből árad a gúny, de azért van itt öngúny is, hogy tartsuk a kényes egyensúlyt. Sokszor sikamlós témákat is érint, de sosem trágár. Igaza is van: a mindennapi kommunikáció kötelező eszközévé vált a négybetűs szavak frekventált használata.

Hosszúra nyúlt a koncert, így nem csak a megjelenés előtt álló album dalait szolgálta fel Iván barátunk az Íródeák teraszán. Idegen tollakkal is ékeskedett, például a Mini legendás „Vissza a városba” című dalával, vagy Dinnyés Jóska „Hajnali énekével”, de tradicionális angolszász nóták is elhangzottak, mint a Mark Knopfler által is eldanolt „That’s Where I Belong”. Persze nem hagyhatta ki korunk úgynevezett sztárjainak „slágereit” sem, természetesen új szöveget kanyarítva hozzájuk: Delhusa Johnny Buzuki nótájának, vagy Pataki „Körközepénállok” Attila „Elhagyom a várost” című őszintétlenségének új értelmezése röhögő görcsöt váltott ki belőlünk.

Iván közülünk való, nem sztár. Illetve az, egy olyan szűkebb réteg sztárja, akik hasonszőrűek. Valamit tud, ami egyedi, nem szerepet játszik, amikor reflektorfényben van – magabiztosan, de szimpatikusan adja magát. Mindenesetre a zene mellett a csapolt sör sokkal jobban ízlett, mint egy szokásos könyökölés alkalmából.