Kiábrándultan, dideregve szállok ki az ágyból. A fürdőszobába faltól falig tántorogva jutok el, fejemben gyanúsan nagy a csend. Valami tompa fájdalomszerű vacak van az agyam helyén. A gyomrom üres, a beleimben rotyog még némi tegnap éjszakai maradék. Gusztustalan állatnak érezem magam, ellentétben a tegnappal, mikor úgy gondoltam, minimum „szexistennő” vagyok.

Nem merek belenézni a tükörbe. Érezem, hogy piros az arcom, és még a bőröm alól is alkohol párolog. Tudom, hogy szemem alatt lila karikák éktelenkednek, a fogaim sárgák a dohányfüsttől, a nyelvem lepedékes, az arcomra tett teszt-kendő minden bizonnyal csúnyán zsírfoltos lenne. A fejemben uralkodó csendet a saját röhögésem zaja váltja fel, kiütve az agyamban pulzáló fájdalmat, miközben hülye reklámok képei villannak fel. Aztán elkezdek hányni.

A Mama a teraszon üldögélt, nem érezte jól magát. Lábai duzzadtak voltak, folyamatosan izzadt és éhes volt. A hintaágy felső rúdja már meghajlott kicsit a súlyától, gondolta a Nagyi, aki a rózsaszín pilleszéken ült, és krumplit pucolt. A Kislány a felfújható medencében pancsikolt, vagyis pontosabban főzött. A Nagyi háta mögül lopkodta a krumplit, a locsolókannába tuszkolta, és rázogatta.

A Mama mosolyogva nézte, ahogy a hurkás kis tündér ügyeskedik. Egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy a Papa már megint késik. Talán eszébe sem jutott volna, ha a Kislány hirtelen el nem dobja a locsolókannát, aztán mutatóujját a szája elé téve nem figyelmeztet: Cssst, psszt! A! Gyöna Apapa! – mondta, mire már Mama is hallotta a Dacia hangját. Nagyival összenéztek, mert a kislány indult is kifelé a medencéből, örömében hangosan sikítozva – Gyöna Apapaaaa! Apapapaaa! Juúúúj, Apapaaa!

Mamának összerándult a gyomra. Tudta, hogy nem szép. Tudta, hogy nem fiatal. Tudta, hogy beteg. Azt is tudta, hogy Papa szép. Papa fiatalos. Papa nem beteg. Hallotta, ahogy a Kislány kiabál lefelé a teraszról, halotta azt is, hogy a Papa nevet, és visszakiált. Az irigység egy pillanatra összehúzta a szemöldökeit és a száját, talán még a fogait is csikorgatta. Nagyi lassan odébb tette a sárga centrumos szatyrot, nehogy a Papa elé rohanó Kislány hasra essen benne. A szeme sarkából a Mamát figyelte. Féltette nagyon, tudta, hogy Papa sokat késett megint, és ebből csetepaté lesz. Mama ilyenkor mindig lezuhanyozott, tiszta ruhát vett, kicsit kisminkelte magát, díszbe öltöztette a szívét. De Nagyi látta, hogy mindez felesleges. Mama beteg veséje szépen lassan tönkretette a Nőt. Puffadt volt a sok víztől, gyenge és ingerlékeny.

A Papa a Kislánnyal a karján lépett ki a teraszra. Fogai fehéren világítottak, mosolya széles volt, szinte fültől fülig ért. Mamának feltűnt, hogy még a szeme is jobban csillog a szokottnál. Papa megszokásból indult a hintaágy felé, csókra csücsörítve a száját, de váratlanul megbotlott a Nagyi papucsában. Mocskos módon káromkodni kezdett. Mamát megcsapta a szájából ömlő alkoholszag. A Kislány ijedten nézett Papája szemébe.

Miközben megtörölöm a számat, hanyagul, a kézfejemmel, belenézek a tükörbe. Pupillám egy kis pont, a szemem színe meghatározhatatlan. Középen sárgás, aztán zöldes, kívül meg szürkéskék. Tekintetem zavart. Könyökömmel véletlenül leverem a csap széléről a poharat. Káromkodom, mint egy kocsis, azt sem tudom, hogyan került ide az a szar. Érzem, mennyire büdös, piás a leheletem, tán fogat kéne mosni. Felnézek, de a tükörből Papa néz vissza rám. Megint hányok…

– Ittál.
– És akkor mi van?!
– Késtél is.
– Nem mondod?!
A Kislány ijedten fészkelődni kezdett a Papa karjaiban, a Nagyihoz akart menni, aki már nyúlt is érte. Papa Mamához hajolt, hogy megcsókolja. Mama elkapta a fejét.
– Büdös vagy – mondta.
Papa lehajtotta a fejét.
– Megint nőztél, ugye?
Papa még mindig nem szólalt meg.
– Szerdán Pestre kell menni, kontrollra, a klinikára. Felviszel?
Papa becsukta a szemét. Szédült. Nem mert felnézni az asszonyra. Egy csomó nyomta a torkát, sírni tudott volna, az orra viszketett. Mutatóujjával megvakarta, szeretője imádott ágyékának illata most felkavarta a gyomrát. Pedig ebből szokott erőt meríteni a beteg asszonyával való együttéléshez. Lassan összeszedte a bátorságát, és Mamára emelte a tekintetét. Válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. A szíve gyónni vágyott, elmondani mindent, amit érez.

Visszatántorgok az ágyig. A pasi hangosan szuszogva alszik. Megállok az ajtóban, és nézem. Szép. Bármilyen hülyén is hangzik, szép. A kép. Az ágy, a redők, a nyugalom meg a férfi. Leülök mellé, közelről figyelem. Gondolatban elmondom neki, hogy nem érdekel, hogy szív, az sem, hogy anno becsúszott az a kisfiú, azzal a nővel. Meg azt is, hogy ha mással lennék is, vele lennék. Kicsordul a könnyem, elkenem az arcomon, a kezemnek nyál és ondó szaga van. Zokogni kezdek. Erre felébred, és mélyen a szemembe néz.

Papa egy pillanat alatt elveszett a Mama égszínkék szemében. Némán nézték egymást. A Kislány lemászott a Nagyi öléből. Nem mert közel menni a szüleihez, mert nem értette, mit csinálnak, csak érezte, hogy valami van. Papa félt. Nem bírta a Mama tekintetét. Feje ismét lecsuklott, nagyot fújtatott, arcizmai megrándultak, keze ökölbe szorult. A Nagyi óvatosan felemelte a szüleit bámuló Kislányt, és bevitte a lakásba.
– Nem tudlak felvinni, mert pártbizottsági ülés lesz. – mormogta Papa.
– Hm. Jó. – válaszolta Mama elcsukló hangon, és elfordult.
Bent megcsördült a telefon. Pár pillanatig csengett, majd a Nagyi hangja hallatszott:
– Halló! … Most nem ér rá… Mert dolga van…
Papa felugrott, és hangosan káromkodva berohant.
– Anyuka, az Istenit, nem megmondtam, hogy majd én eldöntöm, kinek vagyok itt, és kinek nem?
Mama kintről hallgatta, Édesanyja hogyan mentegetőzik. Nem volt ereje megvédeni. Utálta az egészet. Azt is, hogy megint csak sírni tud tehetetlen dühében. Hirtelen összerezzent, mert valami a lábához ért. A Kislány állt a hintaágy mellett, pici kezét a Mama térdére tette. Mosolygott, és ügyesen elindult fel, a mamája mellé. A szemét közben le nem vette volna az anyjáról, érezte, hogy valami baj van. Egyforma, égszínkék szemük volt.