A Csikász Galéria az utóbbi időben a kortárs magyar képzőművészet veszprémi bemutatóhelyévé vált, ám a most látható tárlat – a Veszprémi Művész Céh kiállítása – nem igazán illeszkedik az itt megszokott színvonalhoz. A céh legutóbbi csoportos kiállítását, ha jól emlékszem, fennállásának 15 éves évfordulója alkalmából rendezték a VMK-ban. Ez a mostani is inkább való egy helyi műv. központba, ahol „a mi festőink” bemutathatják a városnak, mi sül ki abból, ha valami rajzeszköz vagy ecset kerül a kezükbe.

A tárlat témája a kert – egy darab ember által átformált természet, a megszelídített táj. A kiállítás bemutatja, hogy a veszprémi céh tagjainak mit jelent ez a fogalom, melynek - ha végigtekintünk a művészet történetén – sokféle értelmezésével találkozunk.

A kiállításon látható munkák nagy része erről nem vesz tudomást, inkább a konkrétumokra összpontosít. Az alkotóknak számára főleg fákat meg virágokat juttat eszébe, s ennél kevesen merészkednek mélyebb vagy magasabb szférák ingoványaiba.

Fenyvesi Ottó kollázsa a kivételek közé tartozik: ironikusan viszonyul a giccses tájképek világához. Műve a nyolcvanas évek panellakásainak óriás fali posztereit idézi, melyek a betonba költözött homo sapiens természet utáni vágyakozásának bizarr kifejezői. Ugyanezt juttatja eszembe Kovács Endre fotója is, csak az ő képén kevésbé találom meg a jelenség újragondolását. Kulcsár Ágnes triptichonjának tulipánjai a kert szakrális értelmezésének hagyományával játszanak, személyes és jellegzetesen kulcsárágis tartalommal töltik meg az évszázados hármas formát.

És itt meg is állhatunk. Ennyi izgalmat találtam a kiállítás öt termében. A többi kép csupán halovány nyomot hagyott az elmémben. Színes foltok, indák, ösvények és valami olyan érzés, ami egy általános iskolai rajzteremben kiállított munkák láttán fog el. Még bevillan egy napraforgó meg egy macska… aztán nem is érdekel az egész.