Erdélyben született, Békéscsabán tanult, Veszprémben játszik. Deme Róbert a Petőfi Színház fiatal színésze egy véletlennek köszönheti, hogy most nem papként éli mindennapjait. Aki ismeri, nehezen tudja ezt elképzelni róla, egy időben minden jó buliban benne volt. Mára „lenyugodott”, de még nem találta meg az igazi énjét.

Index: – Miből fakad, hogy a színház mellett még számos dologgal foglalkozol?

Deme Róbert: – Ennek prózai és kevésbé prózai okai vannak. Köztudott, hogy fiatal, kezdő színészként nem nagyon lehet megélni a színházi honoráriumból, többek között azért, mert a színházak döglődnek ma Magyarországon. Kénytelen voltam valami kiegészítő pénzforrást találni. Szerencsésen belefolytam a helyi írott média életébe, kipróbálhattam az újságírást, ami találkozott az egész életemet végigkísérő autóőrülettel. Tökéletesen működik, mint kiegészítő állás, bár borzalmasan leterheli az embert.

Index: – Nem vesz el belőled túl sok energiát?

DR: – Nem hiszem, mert ha az embert tudja, mit akar, számos feladatot el tud látni 24 óra alatt. Eleinte kapkodtam össze-vissza, de amint jól felépítettem a napi ritmusomat, normálisan el tudok végezni minden munkát, és nem is fáradok el annyira. Meg kell szokni.

Index: – Mi lesz a színházzal?

DR: – Az az igazság, hogy minden szerencsés ember igazi szerelmet érez a munkája iránt. Keveseknek adatik meg, hogy azzal foglalkozhassanak, amit szeretnek – és ráadásul meg is éljenek abból. Természetesen én is színészként szeretnék csak dolgozni, és abból megélni. A színház adott, ott azt csinálhatom, amit szeretek, de ez egyelőre nem igazán elégíti ki az anyagi szükségleteimet, bár nem akarok milliomos lenni. Amíg érzem, hogy szükség van rám színészként, amíg van benne fantázia, amíg tudok előrelépni, addig inkább a színháznál maradok. Nyilván záros határidőn belül döntenem kell, miként képzelem el a jövőmet, hiszen ezt nem lehet évekig tologatni. Nemrégiben épp arról beszélgettünk a társaságban, hogy ha valaha lesz unokám, biztos az összes nyugdíjamat arra fogom költeni, hogy színész lehessen. (Persze, csak ha akar.) Pontosan ezért keresem ezeket a mellékállásokat, amelyek később akár főállássá is válhatnak. Egyelőre tehát a színház és a média van az életemben. Most még úgy érzem, elbírja a kettő egymást, de tudom, hogy rövid határidőn belül döntenem kell.

Index: – Jól érzed magad a veszprémi társulatnál?

DR: – Az elmúlt három év alatt akadtak kisebb-nagyobb megrázkódtatások, elküldtek kollégákat, és jöttek helyettük mások. De mindez egy társulat életéhez hozzá tartozik. Vannak meghatározó, „húzóemberei” a színháznak, akik köré csoportosulhatnak a többiek. Lehet szeretni egymást. Eleinte nagyon furcsán éreztem magam, nehezen fogadtak be, amit főleg magamnak köszönhetek.

Index: – Egyik alapítója voltál az Abszolút Kezdők zenekarnak.

DR: – 2002-ben alakult a zenekar a színház büféjében – Baj László és Tóth Loon közreműködésével –, s az évek alatt sorban hozzánk csapódtak a többiek. Eleinte eléggé gyatrán játszottunk a hangszereken, de most már tudunk pontosan játszani… talán.

Index: – A saját szórakoztatásotok volt a cél?

DR: – Eleinte igen. Később jött az első koncert, amit a barátok, ismerősök kötelességtudásból, vagy baráti szeretetből megnéztek. Ezt követően összejött egy koncertsorozat, aminek részeként egy budapesti klubban is felléptünk. Pár hónap kihagyást követően idén januárban kezdtünk el ismét nagyobb erőbedobással dolgozni.

Index: – Milyen zenét játszotok?

DR: – Ez az a kérdés, amire soha nem tudok válaszolni. Gulyás-romantikás lélekzene – ahogy azt egyszer valaki spiccesen kitalálta. A zenék kialakulásában a legmeghatározóbb Baj László - és én vagyok. Egy adott szöveghez kapcsolunk egy alaptémát, később pedig a csapat közösen összerakja a számot. Minden tagunknak megvan a saját zenei világa, melyek bár nagyon eltérőek, a maguk nemében jók. Én például inkább a jazz-rockot kedvelem leginkább.

Index: – Mindenképp szükséged van ennyi „én”-re?

DR: – Én választottam, talán a telhetetlenségem, a kíváncsiságom az oka. Ha tehetem, miért ne?