Falstaff alakja az egyik legérdekesebb karakter a shakespeare-i életműben. Kövér katona, akinek szája nagyobb, mint tettei dicsősége. Henrik walesi hercegnek (a későbbi V. Henriknek) egyszerre „udvari bolondja” és rossz lelkiismerete. Iszákos, falánk, törvénysértő – ugyanakkor valamilyen kesernyés filozófia hordozója, magán és másokon mindig nevetni kész. Egyfajta Háry Jánosba oltott cinikus Svejk a - XV. századból.

Falstaff még vígjátéki alakként sem tipikus, hiszen egyszerre pozitív és negatív figura. Elítéljük cselekedeteiért, „erkölcstelenségéért”, romlottságáért, másrészt kicsit drukkolunk is neki, hiszen annyira emberi tud lenni – pont, mint mi magunk. Királydráma-szereplőből válik komikus hőssé A windsori víg nők című Shakespeare-vígjátékban, majd Verdi egyenesen őt emeli címszereplővé a darabból készült vígoperájában.

A Petőfi Színház következő évadának egyik produkciója lesz ez a Shakespeare-mű, amelyből egy premiernyi ízelítőt kaphattunk a nyári szünet előtti utolsó előadásként. A windsori víg nőket Valló Péter rendezte, aki pályáját a hetvenes években színházunkban kezdte, jelenleg pedig az egyik legelismertebb magyar színházi rendező (gondolom, legalább részben az ő személye iránti érdeklődésnek betudható, hogy a bemutatót Haumann Péter és Tordy Géza is megtekintette). Ez már önmagában sokat ígérő kezdet: jó író, jó rendező… mi rossz sülhetne ki ebből?

Semmi. Az előadás az előzetes várakozásoknak megfelelően kiválóan alakult, a legnagyobb küzdelem a színészekben az egész évad során felgyülemlett fáradtság ellen folyt. Szóval itt-ott érződött a kínlódás, a fáradtság és az izzadtságszag, de nem annyira, hogy ez mérvadóan csökkentette volna a bemutató értékeit.

A díszlet megint igen jól eltalált volt. Kicsit, mintha Az arany ember pallós megoldását (ha emlékeznek még rá) emelte volna a díszlettervező más síkba: itt egymás mögötti függönyök és paravánok tagolták a teret, amelyek játszi könnyedséggel átalakíthatóvá tették a színpadképet. Mondjuk, ezek kezelésében mintha előfordultak volna kisebb bakik, de hát gyakorlat teszi a mestert, jövőre még gördülékenyebb lesz majd.

Nagyon fontos szempont, hogy elmondható, nem voltak gyenge színészi alakítások (ezen nem azt értem, hogy nem voltak színészi hibák – de ezek jó része a fentebb emlegetett kimerültségből fakadt), ezzel szemben kiemelkedőek igen. Két nevet érdemes külön is megemlíteni, közülük is elsősorban Korognai Károlyét, aki pontosan olyan kiélt és beskatulyázhatatlan Falstaff volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ő ebben az évadban már másodszor bizonyította számomra valóban kiemelkedő színészi kvalitásait. A másik favorit a Sürge asszony szerepében feltűnő Meszléry Judit volt, aki csodálatosan átélt egyszerűségével abszolút elhitette velünk, hogy ő a legutolsó alkoholista, útszéli kerítőnő a városban.

A rendezői koncepció végtelenül egyszerű volt, ámde frenetikus hatású. Valló Péter olyan darabot rendezett, amelyben nincsenek pozitív szereplők. A szerelmes leány hisztis fruska (ide más szó jobban illene, de nem szép dolog leírni), a lovagja részeges, kihaénnem csávó, és úgy egyáltalán mindenki kicsinyes, bosszúálló vagy egyszerűen gyengeelméjű alak. Ettől a rengeteg emberi gyengeségtől az előadás iszonyúan élethű lett: saját magunkat, saját hibáinkat látjuk viszont a karakterekben, amitől az egész produkció nagyon szimpatikussá válik. Hangulatilag egyedül a második felvonás éneklős tündérjelenete lógott ki a produkcióból, de abban meg legalább a szexualitás kapott hangsúlyos szerepet.

Biztató hangulatcsináló volt az előadás a következő évadhoz, kíváncsian várjuk, milyen ínyencségek várnak még ránk. Ugyanakkor tudható, hogy fontos változások is történtek-történnek a színház életében, de remélhetőleg ezek nem lesznek kihatással a jövő évi produkciók színvonalára.