Katanics Sándor a Lovassy László Gimnázium igazgatója, Kádárta „polgármestere”, az önkormányzat Oktatási és Ifjúsági Bizottságának elnöke, kétlányos családapa. Hobbija talán a munkája lehet, mert nem valószínű, hogy feladatainak ellátása mellett túl sok szabadideje marad. Őt kérdeztük arról, hogyan került közénk, milyen céljai vannak városunkban.

Index: - Az, hogy az iskoláskorú fiatalok száma évtizedek óta csökken, mennyire befolyásolja a gimnázium életét? Egy jó hírű gimnázium kevésbé van kitéve az ebből fakadó veszélyeknek?

KS: - Ma a politikusok körében létezik - egy szerintem téves - elképzelés az esélyegyenlőség megteremtéséről. E gondolatmenet szerint a felvételi eljárást el kell törölni, és valamiféle véletlenszerű kiválasztással kell eldönteni, kik kerülnek be az iskolába. Szerintem viszont az elit iskolákat - amiket régebben nagyon büszkén emlegettek, most azonban nem szeretnek - éppen az iskola „használói” teszik elitté. Az emberek ismernek néhány mutatót, és látják az itt folyó nevelési munkát, s ezek alapján tehetséges gyermekeiket ide szeretnék beíratni. A Lovassynak hosszú évtizedek óta nem kell attól tartania, hogy a jelentkezők száma csökken, mert erre a bázisra mindig építhet. Stabil háromszoros túljelentkezés jellemzi a felvételiket, s ide az általános iskolák legjobb tanulói kerülnek. Tudomásul kell venni, hogy többféle nevelési lehetőség létezik, s mindegyiknek megvan a maga helye az oktatásban. Nem csak az az üdvözítő, ha véletlenszerűen bekerülő gyerekeket differenciáltan oktatnak hozzáértő szaktanárok, hanem azokra a helyekre is szükség van, főleg vidéken, ahol tehetséges gyerekek tanulnak. A diákok egymásra gyakorolt nevelő hatása legalább olyan komoly, mint az egyéb iskolai nevelés. Jó tanárok és jó diákok - a kettő együtt igenis működőképes.

Index: - Az igazgatói poszt mellett kevés ideje marad tanítani. Nem hiányzik?

KS: - Régebben megesett, hogy 25 órában tanítottam, és levelező tagozaton is tartottam órákat. Idén öt órám van hetente, egy emelt szintű matematika csoportot tanítok. Ezek az órák nagyon fontosak nekem. Ritka, hogy bármelyik is elmaradna az igazgatói teendők miatt, és – meg kell mondjam – ezek a negyvenöt percek munkám legkellemesebb pillanatai. Élvezem a tanári szerepet, és úgy gondolom, jó a kapcsolatom a diákokkal, mely a kölcsönös tiszteleten alapul. Meg kell azonban fontolnom, hol tudok többet tenni. Az is fontos, hogy a tudást, amivel rendelkezem, átadjam, de igazgatóként jobban segítségére lehetek annak közösségnek, amiért dolgozom, még ha ez konfliktusokkal teli út is. Hiszek magamban, küldetéstudattal rendelkezem, tehát nem a magam javára dolgozom. Az igazgatói pozíciót szolgálatnak látom.

Index: - Kádárta önkormányzati képviselőjeként is dolgozik. Az, hogy politikus lett, összefüggésben van azzal, hogy milyen érzelmekkel viszonyul lakóhelyéhez, vagy máshol kell keresni a gyökereket?

KS: - Az indíttatásomat elsősorban nyilván a családomban kell keresni. 1992-93-ban, az Antall-kormány idején kerültem közel a baloldalhoz, de először 1994-ben merült fel bennem, hogy közügyekkel foglalkozzam, azaz lakókörnyezetem dolgaival. Akkor harmadik éve laktam Kádártán. Létrehoztunk egy nagyon fontos civil szerveződést, a Kádártai Lakosok Egyesületét, ahol szembesültem a városrész speciális helyzetével, és azzal, hogy Kádárta lemaradt a többi városrésztől. Voltak ötleteim a problémák rendbetételére, és úgy éreztem, sokan támogatnak. 1994-ben megdöbbentő formában indultam az önkormányzati helyhatósági választásokon: MSZP-Fidesz jelölt voltam. Hasonló eset csak Rátóton történt, ahol Fidesz-MSZP jelölt indult. Aki kevésbé ismeri a politikát, ezt úgy is értelmezheti, hogy kétkulacsos taktikát választottam, de ha belegondolunk, milyen elveket vallott akkoriban a Fidesz, mindez nem is tűnik annyira képtelen helyzetnek. Akkor nem én nyertem, hanem a korábbi önkormányzati képviselő. Ez azonban nem kedvetlenített el: részönkormányzati képviselő lettem, s közben - nem is titkoltan - az újraindulást fontolgattam. Tanultam, jártam a bizottsági ülésekre és a közgyűlésekre. 1998-ban MSZP-SZDSZ támogatottsággal nyertem, nem is rossz aránnyal.

Index: - Kádárta képviselőjének lenni kicsit olyan, mintha a falu polgármestere lenne, hiszen ez egy zárt közösség a városon belül.

KS: - Igen. Némelyeknek nem is sikerül megmagyaráznom, hogy nem polgármester vagyok. Először is azt kellett eldöntenem, mennyit engedek át a közügyeknek a magánéletemből. Engem az sem zavar, ha a kádártaiak vasárnap vagy éjjel keresnek meg a problémáikkal. Igyekszem segíteni. Sikerült összehoznom a civil szervezeteket, falunappal, falufarsanggal és kulturális programokkal formáltuk közösséggé a lakosságot. Ehhez persze kellett egy jó csapat, s nekem szerencsém van a munkatársaimmal. Össze kellett fogni a civil szervezeteket, akik jelentős támogatást kapnak a várostól, és sikerült időben kihasználni olyan folyamatokat, mint a büntetés-végrehajtási intézmény odatelepítése - meg tudtam értetni az emberekkel, hogy ez ellen nem tiltakozni kell, hanem megkérni az árát. Nem az én érdemem, hogy a Tesco vagy az Obi oda épült, ahová, de abban van részem, hogy a város felfedezte ezeket a körgyűrűn kívüli területeket. Próbáltam tehát a falu érdekeit maximálisan érvényesíteni, és 2002-ben 60 százalékos támogatottsággal folytathattam a munkát. Ez büszkévé tesz, és arra sarkall, hogy folytassam, amit elkezdtem.

Index: - Sok nagy volumenű feladatról beszélt. Oktatási bizottsági elnök, igazgató, Kádárta képviselője, családfő. Hogy egyezteti össze mindezt?

KS: - Néha én is úgy érzem, hogy túl sokféle dologgal foglalkozom, s talán nemsokára le is kell adnom belőlük valamit. Komoly segítséget kapok a családomtól azzal, hogy tolerálják a munkamániám, rajtuk kívül pedig sokat köszönhetek a munkatársaimnak is. Demokratikus vezetőnek érzem magam, és figyelek mindenki véleményére. Nem a pénzért dolgozom. Azért, hogy frakcióvezető, bizottsági elnök és alapítványok elnöke is vagyok egyben, vagy mert társadalmi feladatokat vállalok, nem kapok egy fillért sem. Az emberi kapcsolatokat tartom nagyon fontosnak, mert jó viszonyban olyan ügyeket el lehet intézni néhány szóval, amit ellenségként egyáltalán nem. Mindig sokat tanulok a konfliktusaimból, és megvizsgálom, hogyan lehetett volna másként eljárni. Mindezt nem magam miatt kell megfontolnom, mert nem magamért, hanem egy közösség érdekében dolgozom, másokat képviselek - egy iskolát, egy városrészt.

Index: - Sikeres embernek tűnik, aki kitölti az életét feladatokkal. Vannak még megvalósítatlan ambíciói?

KS: - Hadd legyek teljesen őszinte! 1996-ban újabb súlyos műtéten estem át, egy hónapom keresztül élet és halál között voltam. Akkor az hozott vissza, hogy dolgoznom kell, szükség van rám, még számos feladatot kell elvégeznem. Azóta bennem él a gondolat, hogy nem tudhatom, mennyi időm van hátra. Ezalatt viszont el akarom végezni a feladataimat, mert másoknak használok velük. Mostani teendőim teljesen lekötnek, saját életemmel nincsenek nagyszabású terveim - negyvennégy éves koromra sok mindent elértem, ami másnak nem adatott meg. Szoktatom magam ahhoz a gondolathoz, hogy előbb-utóbb másra lesz majd szükség egy-egy általam most ellátott feladatkörben, és nem rám. Én már bizonyíthattam. Ha viszont új és az eddigi feladataimtól eltérő komoly kihívást kapok, várhatóan vállalni fogom, és amíg van bennem élet, minden erőmmel azon leszek, hogy az elvárásoknak megfelelően teljesítsek abban a megbízatásomban is.