Volt egy szabad estém, gondoltam, beülök a moziba. Semmit sem tudtam a filmről, így teljesen „szűzen” meredtem a fehér vászonra, amíg mindenki bekecmergett a terembe. Amikor néhány perc múlva kiderült, hogy egy képregény-adaptációról van szó, kicsit megijedtem – eddig nem túlzottan kötöttek le ezek a szuperhős-sztorik…

De végül azon kaptam magam, hogy elrepült két óra, és végigizgultam (sőt: végigizzadtam) az egészet. Ha képregényből lehet jó filmet készíteni, hát ennek a mesterhármasnak sikerült. A képi világ lenyűgöző, tele látványos beállításokkal, önálló vizuális nyelvezettel, erős karakterekkel és lendületes akciókkal. Rodriquez nem véletlen nyilatkozta, hogy „a Sin City nem adaptáció, hanem filmre vitt képregény”. Ez így is van: a rendező – aki egyébként igazi fanatikus – hű maradt az alapanyaghoz (Frank Miller híres képregény-sorozatához), megtartotta az eredeti történeteket, szóról szóra átvette a szövegbuborékokba zárt mondatokat, illetve felhasználta az eredeti képi kompozíciókat.

A történet teljesen elsodor: bűn, üldözés, gyilkosság, kín és szenvedés, perverziók és agressziók, szerelem és bosszú, rossz fiúk és még rosszabbak, mindez pedig rengeteg izgalommal és fordulattal (na meg vérrel) tálalva. A cselekmény egyébként több szálon fut, ráadásul felszabdalt időben, de a végére minden összeáll, és nem marad hiányérzetünk. Marv, a két lábon járó mészárszék beleszeret Goldie-ba, akit az első együtt töltött éjszaka után valaki meggyilkol. Marv persze dühbe gurul és bosszút esküszik: eltesz láb alól néhány rosszfiút, aztán rálel a gyilkosra is (aki mellesleg prostituáltakkal táplálkozik). A másik szálon egy korosodó detektív megment egy 11 éves kislányt egy pedofil gyilkostól, ám végül ő maga kerül börtönbe. Kiszabadulása után nagy hibát követ el: a lány nyomára vezeti a vérszomjas állatot, aki be akarja fejezni pokoli művét. Ezen kívül még a város prostinegyedében is dúl a balhé, a lányok megölnek négy fickót, ám az egyikről kiderül, hogy civil ruhás nyomozó volt, tehát gyorsan el kell tüntetni a holttesteket, no meg megszerezni a rendőr lenyisszantott fejét, nehogy kitörjön a háború a maffiával és a rendőrséggel…

Ez a kusza sztori végül teljes egészet ad, a cselekményszálak találkoznak és kihatnak egymásra, így kerekedik ki a történet. A stílus azonban legalább annyira erős, mint a cselekmény – minden túlstilizált (csakúgy, mint egy képregényben), a fekete-fehér fény-árnyék játékot néhány részlet kiszínezésével és a digitális technika maximális kihasználásával teljesítik ki. A szereplőgárda pedig önmagáért beszél: Bruce Willis ismét a jók megmentője és a mindent túlélő akcióhős zsarufigura, Clive Owen a megaerős hullagyártó, akinek kemény mellkasa alatt érző szív lapul, Elijah Wood az elmebeteg kannibál, Benicio Del Toro a pórul járt nyomozó, aki amúgy nem túl gyengéd a nőkhöz, Jessica Alba és Jaime King pedig igazi szuperszexi bombázók, tüzesek és kegyetlenek, főleg pasiügyben. Ebben az őrült film noir-ban nincsenek is felejthető arcok, még a mellékszereplőket is kifogástalanul válogatták össze.

Hát igen: ez nem szombat délutáni családi mozi. Brutális, véres, beteges, nemhiába az a tizennyolcas karika még a főcím előtt. Engem mégis meggyőzött, pedig nem kimondottan szeretem az erőszakos mozikat. Kegyetlen, de ettől még remekmű, és aki bírja a libabőrt, ne hagyja ki!

(Segédanyag: Filmvilág - 2005/6.)