Balogh Elemér, akinek „A rátóti királytalálkozó” című kötetét tegnapelőtt mutatták be Budapesten, kritikus szemmel méregeti a körülötte folydogáló közéletet, s mivel itt él Veszprémben, ha a kötetet olvassuk, nem árt időnként feltenni magunknak a kérdést, nem minket izélgat-é egyik-másik szereplője képében.

Egy kötet, mely történetei helyszínéül - többek között - az Óváros teret, a Gulyadombot vagy Csatárt választja, szereplői közt pedig szerkesztőségi vezérbikák, színházi pávatyúkok, orvosi piócák és polgármesteri karriert fontolgató ökrök és szamarak vannak, könnyen hagyja el az irodalom, a művészet határait. A fikcióra – a környezetünkkel való konkrét megfelelések következtében – nagyon is valós reakció érkezhet - minél kritikusabb az írás, annál indulatosabb. A szatíra, mely a társadalmi, emberi viszonyok éles bírálata, az irodalomtörténet során nem egyszer hozta nehéz helyzetbe művelőit.

Moliere-ről tudjuk, hogy a „Nők iskolája” vagy a „Tartuffe” által keltett felháborodás miatt a király védelmét kellett kérnie, de nem mindenki úszta meg ennyivel. 1662-ben például a francia Claude Le Petit máglyán lelte halálát gúnyolódó verse miatt.

Az ilyen nagyszabású gesztusok kora lejárt, a mai író legfeljebb - Woody Allent idézve - a mókusok elé veti magát azzal, ha kíméletlenül pellengérre állít egy-egy embertípust. Kis kor, kis bosszú.

A kötet alcíme „Pannóniai állatmesék”, s mint azt a műfajtól elvárjuk, a szereplők emberi gyarlóságok analógiái. Annak azonban, aki behatóbban ismeri városunk közelmúltját és jelenét, óhatatlanul nevek és arcok is beugranak egy-egy olyan pontosan megfogalmazott típusról, mint a „csilingelő hangú, lánglelkű poéta, akinek fáradt lelke örök bánatot sugároz belülről meg kívülről is, amint azt a megyei lap ítésze is megírta”. Hiába a szerzői intés: a valósággal való bármiféle egyezés csakis a „vak véletlen műve lehet”, Balogh Elemér ironikus stílusának következtében ez az állítás tótágast áll.

Elárul valamit rólunk az is, hogy a kötetben azt olvassuk, a könyv magánkiadás, ám ez nem egészen felel meg a valóságnak. A tényleges kiadó - tartva a mesék kiváltotta indulatoktól - nem merte vállalni nevét. Azok a mókusok nem mindenki szemében tűnnek olyan ártalmatlannak.

Örülök ennek a kötetnek, mint minden éles megnyilvánulásnak. A városból ugyanis nagyon hiányzik a kritika, s ez súlyos következményekkel jár. Ha nincs kontroll, senkinek nem jut eszébe magába nézni, és átlépni saját korlátait. Balogh Elemér könyve nem csak irodalomként élvezetes, hanem városterápiaként is hasznos.