Tíz nappal ezelőtt, május 22-én énekelhettük volna joggal a „happy birds’ year”-t, mert az ország 15 éve gyűl. Az ország persze már évszázadok óta gyűl (vagy legalább a nemzet), de 1990 óta demokratikusan megválasztva. Hogy ez volt-e a demokratikus átalakulás legfontosabb lépcsője? Nem valószínű, de jó apropó a visszatekintésre, mérlegkészítésre – ezeket úgy szeretjük csinálni.

Emlékszem, annak idején az MDF-nek szurkoltam. Fórum: olyan titokzatosnak tűnt ez a név, kifejezetten imponált nekem. Ez persze egy kamasznak megbocsátható – már az, hogy nevek alapján alkot értékítéletet. Mára elmondhatom, hogy hosszabb ideje élek szabadon választott országgyűlések regnálása alatt, mint amennyit enélkül sikerült átvészelnem. Mára a magyar demokrácia került abba a kamaszkorba, amibe én ’89–90-ben voltam. Rendszerünk már gimnazista korú (vagy legalább szakiskolás).

Az országgyűlés a demokratikus intézményrendszer kiemelt eleme. Ez a testület hozza törvényeinket, nevezi ki kormányunkat, köztársasági elnökünket, az alkotmánybíróság tagjait – hogy csak a legfontosabb funkciókat említsem. Megválasztásának rendszere nem feltétlenül igazságos, de nem is kifejezetten igazságtalan. Viszont enyhén túlméretezett 386 fős testületével, mint oly sok más központi szervünk is. Hiába, no, szeretjük a fontosság látszatát fenntartani: ebben is kapcsolódunk az európai hagyományokhoz.

Mi minden történt az elmúlt tizenötben? Egy nagy és sok kicsi médiabotrány, egy nagy és sok kicsi benzinárbotrány, hat miniszterelnök, megszámlálhatatlan számú miniszter, két köztársasági elnök, néhány szavazat-újraszámlálás, egy NATO-tagság, egy EU-tagság és még sok más érdekes és érdektelen, vicces és szomorú történet.

Hogy hol tartunk most? Ez a kérdés mindig hamisan cseng, mert mihez, vagy kihez képest értjük? Magunkhoz képest? Magunkhoz képest ott tartunk, ahol tarthatunk, hiszen mi alakítottuk ezen évek történelmét, közösen hoztuk a döntéseket. Igen, azok is, akik távolmaradtak: a passzivitás is részvétel, véleménynyilvánítás. Mehetnének jobban is a dolgok? Igen, mehetnének, de nem mennek. Az ember persze hagyja, hogy a gyerek válasszon középiskolát, de hát képességek is vannak, amelyek valamilyen irányultságra determinálják (kárhoztatják, ha valakinek ez a szó tetszik jobban).

Tizenöt év egy ország életében jelentős is lehet, de egy történelemkönyvben akár egy tollvonással (nyomdagépvonással) is elintézhető, ha olyan. Ez a tizenöt mindenképpen nagy jelentőségű, de történelmi értékei ma még nehezen felbecsülhetőek. Nem értek egyet a pesszimistákkal, akik állandóan azt károgják, hogy mindent elrontottunk, mint azokkal az optimistákkal sem, akik szerint minden a lehető legjobb mederben folyik. Nincs történelmi végzet. Ha ügyesek vagyunk, jól prosperáló, európai ország lehetünk, ha bénák vagyunk, akkor meg nem. Magunkat ismerve legvalószínűbb a középút. Lehet, hogy szeretünk kompország lenni, feltéve, hogy eufemisztikusan hívhatjuk „hídnak”, netán „kapunak”.

Tizenöt év múlva visszatérünk erre. Addig elő az ásót, és árkokra fel! Hogy ki ás, és ki temet, majd ott eldöntjük. Fontos, hogy haladjunk valamerre, vagy legalább úgy érezzük…