Kamper Lajos stílusa dekoratív – képei mérete, színei, a kanyargó vonalak, melyekkel még szigorúbban szerkesztett munkáin is találkozunk, jól esnek a szemnek. Képein rend van, annak ellenére, hogy a művész könnyedén lépi át figurális és absztrakt határait. A grafikák a legkülönbözőbb irányokba terelgetik gondolatainkat, melyek kicsit talán túl könnyedén ugranak egyik helyről a másikra. Időzni nem időznek sokat sehol.

Az egyik falon zömmel olyan képek láthatók, melyeken jelen van az ember, s ezek címeit akaratlanul is gondolataink kiindulópontjául választjuk. A grafikák keltette asszociációk a legkülönbözőbb szférákba juttatják el a nézőt. A „Példázat” öregemberének márványosan töredezett arca valamiféle általánosan emberi felé tereli gondolatainkat, míg a „Hová tűntél?”, saját, különbejáratú szomorúságainkra irányítja a figyelmünket.

A szemben lévő fal azoké a képeké, melyek a „Betűk” sorozathoz tartoznak. Előttük állva az agy máshogyan kezd működni. A nagyméretű, ismeretlen jelek dekódolása a megértés segítségével nem sikerül, de valami megérezhető abból, mit is jelent a jel fogalma.

A betű a szimbolikus jelek csoportjába tartozik, így jelentését a közösség önkényesen határozza meg. Ennek áthagyományozódásával az idők során a szimbólum valami nagyon ősi akarat képviselőjévé válik. Az olyan szimbólumok pedig, melyek jelentése már feledésbe merült, nekem mindig is valami megfejthetetlen, titokzatos és elveszett erőt jelképeztek. Ilyesmi érzés fog el Kamper Lajos betűi előtt is: nem értem őket, de hatnak rám.

Persze a nézőn múlik, meddig jut el gondolatban attól a képtől, ami előtt áll – legyen annak témája akár olyan szimbolikus, mint a „Tükör”, vagy legyen az egy életképszerű pillanat rögzítése, mint az „E. sétája kutyájával” című rajz. Kamper Lajos grafikái mutatnak ugyan valamit, de sosem magyaráznak – és ez így van jól. A kiállítás ragyogóan alkalmas egy könnyű, délutáni gondolkodásra.