Örök mesetörténet elevenedett meg a Petőfiben tegnap. Bozsik Yvett táncosai a Hamupipőke adaptációjával lepték meg a szépszámú nézősereget. A Bál, avagy a táncos mulatság című darab mindenki számára érthetően mesél emberi sorsokról, kapcsolatokról, vágyakról, nőkről és férfiakról, beteljesületlen álmokról, valamint arról, hogy mindenkinek van egy hozzátartozó fele, még ha az nem is egészen olyan, mint amilyennek megálmodtuk.

Az előadás receptje így is hangozhatna: végy pár színes széket, egy pár lépcsőt, tegyél szert kevéske kiváló táncosra (férfiak-nők, fele-fele), és szippants bele a „Bozsikyvett feelingbe”. (A remek jelmezekhez – amelyek többet árultak el egy-egy karakterről, mint megannyi könyv –, valamint a kitűnő zenéhez az ember csak bólogatni tud.) Az eredményben nem lehet csalódni, szívhez szóló egyedi produkció jön létre. Így történet ez tegnap is, de szemezgessünk egy kicsit.

A történet egy tengerparti városkában pereg, ahol férfiak és nők mi mással is csaphatnák agyon estéjüket (és erre az estére készülve a mindennapjaikat), minthogy vadásszanak. Fegyverük nem más, mint testük, és a testüket átitató vágy. Fiatalok, szépek, burjánzók. Kacérkodnak, csípőt ringatnak, játszanak és játszatnak, hadakoznak és dacolnak az idővel. Azzal, ami könyörtelenül jelen van, fonnyasztja testüket, de múlásával sem tudja kitörölni az emberből a lélek- és vágytárs utáni kietlen sóvárgást.

A Nő – érettebb a többinél – nem adja fel, fiatalabb társaival bálozik a remény jegyében – „csak megtalálom”. Tanítgatja, oktatja társait – hiszen nőiességük eszenciája egyazon tőből fakad –, ugyanakkor harcol is (sors)társai ellen, hiszen azé a vad, aki gyorsabb. A férfiaknál is hasonló tünetcsoporttal találkozunk, cinkosok, de ellenfelek is egyben.

És mint a Hamupipőkében, a cipő a Jollynál van. Igaz, hogy ódzkodik tőle a Nő, nem akarja észre és tudomásul venni, de a végén, amikor már minden mellette szól, megadja magát. Jó volt látni a remek fiatal táncosok mellett két érettebb kollegát, akik dacolva a deresedő hajszálakkal el- és letáncoltak mindent.

Pontos látlelete volt ez a mese az emberi kapcsolatoknak, pezsdítette a vért, akinek van párja, nosztalgiázhatott a vadászaton, a szinglik pedig kitűnő stratégiai ötleteket kaphattak („hátbatámadósat”, „levakarhatatlanosat”, „érzékit”, „nemészrevevőst”), és mellékelték ezek mellékhatásait is. Valamint útravalóul megkapta az ember a legutoljára kihaló reményt is.