"Mi is látjuk, hogy zajos, folyton rohanós, harsány, sokszor durva. És mégis milyen magányos, tele falakkal, lehúzott rolókkal. Rideg arcú, mégis kiszolgáltatott. Kirakatai csillognak. Karja, arca máshol; vágya bent, élte kint. Fejen állunk, ránézünk, nevetünk." Szabó Réka

A rendezőnek sikerült e néhány sorba sűríteni az előadást. Mégsem éteri magasságokba emelte a gondolatokat, hanem lehozta közénk, olyannyira, hogy nemcsak a gravitáció, a korlátozott emberi test jutott szerephez, hanem ízig-vérig emberi, mindennapi környezetet teremtettek számunkra az előadók, olyat, amilyet egy "kezdő" színházba járó is képes befogadni.

Kíváncsian vártam az improvizáción alapuló, táncosok és színészek közös munkájaként létrejött előadást: mennyire lesz színház és mennyire tánc. Aztán, mielőtt bármi történt volna a színpadon, az előadás az udvaron kezdődött el: rövidfilmet láthattunk Füstölgők címmel. Ezúttal nem a dohányosok, hanem a pöfékelő autók, kontra magányosan füstölgő városlakók küzdelmét nézhettük végig. Mégpedig azt, hogy a mindent elözönlő, agresszív autók hogyan korlátozzák a gyalogosok, bringások, kerekesszékesek, a villamosok - végső soron szinte mindenki mozgásterét.

Az udvart – csakúgy, mint a termet – építkezési területté alakította a társaság, a piros-fehér sávos szalagokkal. Benn, a háttérben, egy rakat próbababa (még vagy már) darabokban, a falakon szatyrok – azok a sodrott fülű, könnyen viseletessé váló nagy méretű szatyrok –, szemben a földön ablakok. De ami a legfontosabb: az „ajtónálló” hölgyek után a színészek fogadnak mindenkit, bemutatkoznak, és kezet fognak a nézőkkel. Amint becsukódik a színház ajtaja, a táncosok átbújnak az ablakokon, és megnyílik egy másik világ. Kérdés: mennyire más? Hiszen azt látjuk felerősítve, ami nap mint nap körülöttünk történik: tévécsatornák gyors egymásutánban (ráadásul kánonban), egymás mellett elrohanó emberek, buszon zötyögő "hittérítők", akik elől jobb elmenekülni, fitnesz vagy jóga – mindenesetre gagyi gyakorlatok, utcák plázák… és hosszasan sorolhatnánk.

Hogy is van ez a színészekkel és táncosokkal? Valójában két színész és három táncos szerepel a darabban, de a színészek is táncolnak, és a táncosok is színészkednek. Zajok, zörejek, dallamok, dallamfoszlányok bontakoznak ki egymásból, és úsznak egymásba, hogy ezekre épüljön a játék. Máskor ugyanezt a szerepet a tánc tölti be, vagy a beszéd. Mintha Hacseket és Sajót látnánk viszont Kövesdi Lászkó és Gőz István párbeszédeiben – egyfajta karcolatokat a nagyvárosi életről.

Zseniális, ahogy életre kelnek a műkezek. Gőz István kezében nyughatatlan állatkaként, mellette Jarinovszkij Vera küzd az őt elragadni próbálkozó kézzel. Réti Anna tánca a bőgatyás hip-hop viseletben is végtelenül finom. Hihetetlen, hogy egy szatyorban elfér, csakúgy, mint Szász Dániel. Pörgés, megakadások, ismétlések. Mindez fricskákkal, humorral.

Nem tudom, létezik-e még egy olyan magyar táncprodukció, amely alatt a nézőközönség ennyit nevetett volna. A darab mégsem reked meg a Szeszélyes évszakok szintjén, ennél tovább mutat: tükröt tart számunkra, viszontlátjuk magányunkat a rohanás, a szétesés, a szemét közepette.

Leginkább az fogott meg az előadásban, hogy igazi csapatot láttunk. Az apró mozaikok láttán egyértelmű; ezt a sokszínűséget ötletekben, humorban, technikákban csakis több ember közösen hozhatta létre. Ismétlem az impresszumot: A produkció létrejöttében minden résztvevő alkotótársként működött közre.

Szereplők: Gőz István, Jarovinszkij Vera, Kövesdi László, Réti Anna, Szász Dániel
Problémafelvető: Keszég László
Zene: Márkos Albert
Fény és kellékek: Szirtes Attila
Szöveg: Petri Lukács Ádám