A Csikász Galériában, ahol általában a kortárs magyar festészet friss alkotásai láthatók, szombaton nyílt meg Ásvány György tárlata. A kiállítás a külföldön élő, nyolcvanéves festő kezdeményezésére jött létre, aki szerette volna szülővárosában, Veszprémben is bemutatni munkáit.

„Ha valaki kinéz az ablakon, és lát egy tájat, hajlamos elfeledkezni arról, hogy egy ablakból néz ki, tehát a nézőpontja meglehetősen korlátozott.” Mintha Ásvány György képei éppen ezt a Földényi F. László gondolatot erősítenék - a másik oldalról. A festmények segítségével olyasmin időzik el szemünk, amit általában igyekszünk elkerülni. A figyelem az érzékelés korlátaira irányul, ráadásul Ásvány ezt - paradox módon - erős, élénk színekkel festi meg.

A képek egy részét nézve az a kényelmetlen érzés fog el, hogy nem látok eleget. Mintha a hely, melyet a festő nézőpontul választott, éppen a szemlélődésre lenne alkalmatlan. Szemeim előtt valami takarja a látványt, s tekintetem unos-untalan falrészletekbe, vagy valamiféle tömbszerű tárgyakba ütközik, mint a moziban az előttem ülő kosaras tarkójába. Ezeket a zsúfolt kompozíciókat látva legszívesebben kinyújtóztatnám tagjaimat, mint a fiatal Samsa-lány Kafka Átváltozásának végén.

A csendéleteken súlyosak a tárgyak, a vonalak kemények. A festő a dolgokat önkényes határokkal darabolja fel - sokszor a felismerhetetlenségig. Furcsa hely épül föl előttünk, ami kicsit olyan, mintha ez a világ lenne, de tárgyai nem azonosíthatók be pontosan. Robusztus tereket, erős kontrasztokat, baltával formázott alakokat látok. „Minden olyan, mintha az volna, ami, de mégse”.

Ásvány munkái a kubizmusra emlékeztetnek. Ezt a stílusirányt is – csakúgy, mint az impresszionizmust – azzal vádolták korai kritikusai, hogy „nem az agy, hanem csupán a recehártya nyilatkozik meg benne”. Ásvány képein nemcsak a formák, hanem a tárgyakat felszabdaló cezúrák közti vad színek is örömteli perceket okoznak ennek az érzékeny testrésznek.

Nosza, recehártyák, bevetésre!