Aztán ember kitalálja, hogy fessünk ki. Persze, mi nőstények megkapjuk a kisecsetet, a kishengert, meg a kismunkát. Azaz azt a melót, ami a farkasnak súlyos és nehézkes, mert kicsi kéz és nagy türelem kell hozzá. Ilyenkor lelkesedésünk a tetőfokára hág, mert végre belenyúlhatunk a férfimunkába úgy, hogy kifejezetten megkérnek rá. Végre bizonyíthatjuk, hogy nem vagyunk kevesebbek. Vagy mégis?

Mert mi már ott állunk vigyorogva és tettre készen, mikor még messze nem a festésről van szó. Mert először emberünknek még csiszolni kell, meg glettelni, meg ilyen csudaérdekes, és csudafurcsa nevű izéket meg bigyókat végezni, amik persze nagyon fontosak, és nagyon nem nekünk valók. A csiszolásnál hatalmas porfelhőben kell fuldokolni, amitől farkasunk megkímélne, ha hagynánk. De nem, mert a nő makacs, és azt hiszi, hogy majd az neki menni fog.

Vesszük hát a csiszolópapírt, aztán simogatjuk a falat. Előtte természetesen felveszünk legalább egy sapkát a hajunk védelme végett, meg egy kendőt a por kiszűrésére, aztán nekiesünk. Mire azzal az egy négyzetméteres szakasszal végzünk, amit elérünk székre állás nélkül, a farkas befejezi a szoba többi részét. Ilyenkor lehetünk büszkék a munkánkra, de valahogy nem megy. Sokkal inkább embert dicsérgetjük, annak ellenére, hogy a szája sarkában ott a gúnyos mosoly: „hm. Nők.”

Aztán jön a glettelés, az a varázslatos izé, ami majdnem flitt(er)elés, vagy valami ilyesmi. Ember megint elemében érzi magát, mert lehet a lyukakat tömködni - és azt szereti. Persze ilyenkor már szembesül azzal, hogy vannak nehezen elérhető helyek, amikhez némi akrobatika szükségeltetik. Ilyenkor előveszi a megfelelő és szokásos fegyverét, a nőt. Ekkor hozzáérhetünk a szent fanglihoz, és a szent spaklival mi is lyukat tömködhetünk. Nem csak szókincsünk bővül, de egy váratlan, ám időszerű telefon az agyunkig nyomul.

A vonal túlvégéről jön a kérdés: „Te tényleg leszbikus vagy? Az egyik ismerős olvasta az egyik veszprémi újságban a cikket, hogy vállalod a másságod. Még a fényképed is ott volt…” én meg állok a spaklival a kezemben, a fangliból csöpög az anyag, amivel az előbb lyukakat tömködtem, de a válasz ennek ellenére egyértelmű: nem. Aztán, mikor embernek elmondom a történteket, azzal a kiegészítéssel, hogy a kedves telefonáló még bíztatott is, hogy mondjam el, mert ez ma már nem szégyen, farkasom csak vigyorog, és sajnálja erősen, hogy tényleg nincs barátnőm, olyan.

Lassan elérkezünk a festésig, ahol aztán tényleg lehet pepecselni. A sarkokkal, meg az ablak körül, meg a radiátornál, meg a csöveknél, meg ameddig elérünk. Kezünkben a henger, a festék csöpögne, ha egy kevésbé rendeltetésszerű használattal járó mozdulattal, azaz a henger húzásával és nem görgetésével el nem kapnánk. Ember persze pont ilyenkor nézi, mit csinálunk, és megkapjuk a magunkét, azaz, hogy a hengert görgetni is lehet ám, és úgy sokkal könnyebb. Az agyunk itt pattan el, az a hülye női, állítólag leszbikus agyunk, és egy nagy csobbanással belevágjuk a hengert a festékbe, és emberre bízzuk a folytatást. Mert nem elég, hogy a férfimunkával kínlódunk, és tudjuk, hogy nem a legjobban műveljük, a kicsi felület-használat ellenére elküldenek a francba.

Pedig ember megint nem akar rosszat. Mi meg idegesebbek vagyunk, mert a festés sok mocsokkal jár, meg azzal, hogy semmit nem találunk, és persze ilyenkor jön a díjbeszedők fele, meg a szomszédok háromnegyede ezért, meg azért. Közben azért kaja kell, meg tiszta ruha, meg szex, meg kaja, meg szex. Nem csoda, ha hirtelen menstruálni kezdünk…

De ez már egy másik történet…