Kevés dologra vagyunk büszkék a világon mi, magyarok. Az egyik ilyen, a humorunk. Sírva vigadunk vagy vigadva sírunk – ahogy a sors hozza –, de dagadó kebellel valljuk, hogy leginkább saját magunknak van jogunk kiröhögni a nyomorunkat (legyen az akár képzelt, akár valóságos). Ez amolyan kelet-európai sajátosság – már az abszurdba hajló öniróniához való vonzódás. Mi előbb tudtuk, mint a montipájton… A Pannon Várszínház a legendás pesti humornak állít emléket új bemutatójával, az Orfeummal.

Szóval a pesti humor. A pesti humor legendájának egyik forrása éppen az Orfeum volt, amely 1908-tól kezdve egészen a második világháború végéig a kabaré meghatározó műintézményeként működött. A dr. Fodor Oszkár és Keleti Hermann által alapított és igazgatott Royal Orfeum repertoárjából valók azok a jelenetek is, melyek leginkább Salamon Béla interpretációjában híresültek el, és a mostani előadás törzsét képezik.

Humor utáni vágyunkban a múltba menekülünk tehát – legalábbis ez az érzésünk alakulhat ki, megtekintve színházaink kínálatát. Hogy mi történt a mai magyar humorral? „Lepsénynél még megvolt…” De azóta elveszett valahol Hofi Géza és a Heti Hetes között. Hofinál még megvolt. Talán csak a „túl nagy szabadság” nem kedvez neki: Karinthy (aztán Koncz Zsuzsa) sem mondta volna el mindenkinek, ha megtehette volna.

EZ az Orfeum tehát AZ az Orfeum, semmi nem változott, csak a nosztalgikus felhangok, melyek (lám) még a mai tizenédzsereknél is működnek. Tele volt velük a nézőtér, és hangosan tetszésnyilvánítottak, bár nem mindig tudták, mikor van egy dalnak vége (ti. mikor lehet elkezdeni tapsolni). Ez azért jó, nem? A folytonosság érzése legalább ebben, ha már másban nem.

„Cihkusz, vuhsli – akhobaták, tűznyelők, szenzációs atthakció!” No jó, csak egy akrobata volt, aki lógott a szeren. Igaz, kevésbé volt költői, mint Latinovits, viszont meg tudta érinteni a talpával a feje búbját. Hoppá, ez is Orfeum… Meg minden más is: félmeztelen hölgyek, frivol történetek, kettős utalások, nevetséges férfialakok, érzelmes, valamint pikáns dalok, Hacsek és Sajó. Komolyan mondom, egész hiteles volt a történet, bár a szünetig volt valami megmagyarázhatatlan hiányérzetem. A ripacskodás miatt? Isten ments, hiszen ez szerves része a kabarénak, a sava meg a borsa!

Nincs feloldás, ma sem tudom a magyarázatot. Talán, hogy ugyanazon röhögünk hét-nyolc évtizede, és még csak meg sem próbáljuk aktualizálni mindezt (igaz, minek is)? A jó hír, hogy a második „felvonás” már maradéktalanul magával ragadott. Csatlakoztam ifjakhoz és idősebbekhez, akik csillogó szemekkel merítkeztek meg a klasszikus kabaré forgatagában. „Szintén zenész…” Élveztem Szacsvay László játékát, a bohócokat (Egyed Brigittának kifejezetten jól áll ez a szerepkör), a hosszú női combokat (Szorcsik Viktória), a bájt (Hatás Andrea).

Sőt… Kicsit kedvem támadt kuplékat írni, virágcsokrokat küldeni az öltözőkbe, meg miegymás, ahogy azt a boldog békeidők boldog színházi világa kapcsán képzeljük. Nem tudni hogyan, de végül Vándorfi László belerángatott az időutazásba. Jól esett, ezért az Orfeumot jó szívvel ajánlom nosztalgiázni vágyóknak és újszülötteknek egyaránt. Legyen nekünk erre az estére minden vicc új…