Bűn rossz diákok voltunk. Kötöztünk, csavaroztunk, pakoltunk, fúrtunk, faragtunk órákon. Vagy ha már nagyon unatkoztunk, parizerrel dobálóztunk, cédulákat ragasztottunk egymás hátára, vagy a szék alatt meghúzódó kétliteres leót iszogattuk. Lerajzoltuk mi a hitre nevelő plébánosunkat meztelen néger táncos nőkkel. Notóriusan nem hordtuk a Köpenyt, amiért büntetésül fogalmazást kellett írnunk arról, hogy mire jó a köpeny. Így született meg az igazgatói irodában debütáló: „Azért szeretem a kéket…” c. opuszunk, amin a jelenlévők közül mindenki röhögött, csak a címzett piarista dirigens nem. Ó, azok a békebeli pedagógiai módszerek!

És akkor a három évi megannyi csínytevés és intő, rovó, igazgatói – és egy diákrektori cím után – megsérült a kezem. A síngipsz levételére elkísért egyik cimborám, erősen hivatkozva arra, hogy az eü-seket soron kívül behívják és hát akkor hamarabb visszaérek a tanításra – gyönyörű köntöst adva ezzel a lógásnak. Az iskolából kilépve közölte, hogy szó sem lehet kórházról ebben a gyönyörű időben, hanem menjünk fel a várba, majd ott leoperálja ő, némi spangli elszívása közben. Bólintottam, ment minden, mint a karikacsapás.

Csak hát az Érseki Hivatal is a várban van… Napozgatásunkat egy fekete reverenda szakította félbe. Rögtön a hierarchia csúcsa, az igazgató állt előttünk. Hebegtünk-habogtunk valamit… És tudtuk, hogy az ellenőrzőnkbe már nem fér semmi… A fenyítés meg kit érdekelt azon a szép délelőttön. A dolgot tetézte, hogy még azon a héten hitoktatónk a csúcson lévő reverendáshoz cibált, mondván: zavartam az óráját állandó pöszmögésemmel. A fekete reverendás kijelentette, hogy eltávolít az iskolából, mivel személyem és a katolikus szellem nem férnek meg egymás mellett. Mondtam, hogy nincs hozzá elég alap. Mondta: akkor nem fogok leérettségizni. Mondtam: 4,6-os átlaggal ezt nehezen tudom elképzelni. De segített benne.

Az érettségire minden barátnőm a rajzot választotta, így mentem utánuk. Jobbnak tűnt a művészettörténetet megtanulni, mint a német texteket: Ich möchte 20 dkg salami...Tudtuk, hogy van lehetőség az elégtelen írásbeli javítására, gond semmi, lehet tanulni. Aztán eljött az írásbeli része a dolognak. Heten voltunk mint a gonoszok, csűrtük, csavartuk a ceruzát, radírokat téptünk széjjel, és megszületett a hét mestermű. Amiből kapásból négy megfeneklett, a többi átment a rostán. Sebaj, készültünk a javításra. A nagy napon, páncélos akarattal és szívvel mentem reverendásaim közé. Húztam javítótételt. Kérdeztem: szóban vagy írásban? Mondták szóban.

Skiccelgettem, nevetgéltem, firkáltam össze-vissza. Hiszen nyelvében él a nemzet. Aztán kérték a lapot, mondván, osztályozzák. Tiltakoztam: nem erről volt szó, mondották: majd októberben megbeszéljük. Hát sikerült példát statuálnia kedves Reverendás ellenfelemnek. A tűzhöz közel álló ismerősöm is megerősített ebbéli hitemben. Otthon aztán a pezsgőkkel és pulykákkal hazasiető anyám több órán keresztül azt hitte, hogy csak viccelek. Aztán gyorsan megvédett a rám kapával-kaszával támadó családtagjaimtól. Nővéremet sikerült visszarángatni az utcáról, miután elindult megverni rajztanáromat. Aztán lehiggadtak a kedélyek és elmentem Korfura, majd októberben a pótérettségire, ami már gratulációval zárult.

Érettségin buktam rajzból. Most már jó poén. Akkor nem volt az. Azóta sem találom a helyem. Hiszen nem tudtam Pécsen továbbtanulni. Elmaradt az álom: latint oktatni. Drága jó fekete reverendás barátom pedig nem olyan régen a tv-ben beszélt, hosszan és mosolyogva a jóságról és elfogadásról, a Szellemről. Biztos vagyok benne, hogy rám gondolt.