Falfirka kultúránkat is megkergítette Amerika; már az sem a régi. Ma színes festékfújókkal készítenek nagyszabású képeket a bőgatyás kölkök, nem úgy, mint gyerekkoromban. A graffiti kezd kanonizálódni, tanulmányokat írnak róla a művészettörténészek, szociológusok próbálják elméleteik rácsozata mögé tuszkolni az alkotásokat, művelőit pedig a rendőrök szeretnék egészen konkrét rácsok mögött tudni.

A graffiti régebbi és hamisítatlanul magyar változatai közül kedvenceim a kendőzetlen őszinteséggel falra pingált, rövid négybetűsök… Formailag egyszerűek, a tartalom a fontos. Hosszabb magyarázatra nem szorulnak, mert helyettünk mondanak ki valamit. A képviseleti líra és az utcaművészet ragyogó elegyei, igazi közösségi alkotások. Az ember szinte érzi a belső kényszert, melynek nyomán a szó kikívánkozott az alkotóból. Hol van ez a zsigeri élmény a megkomponált, csillogó-villogó feliratokban, amiket a mai srácok rajzolnak a falakra?

A falfirka nem örök: lemossák, lekopik, lebontják, ám szerencsére a fajtiszta magyar graffiti hőskorából is fellelhető még egy-két öntudatlan zseni alkotása az utcákon, de nemcsak ott!

A Megyei Kórház előcsarnoka nem kizárólag az orvostudomány szentélye, hanem a művészeté is, bár erről a folyosókon siető doktorok és páciensek nem nagyon vesznek tudomást. Az ember könnyen hozzászokik a jóhoz.

A földszint falain neves veszprémi képzőművészek festményeit láthatjuk. A váróba lépve egy óriási Szotyory fogad, a ruhatárral szemben egy Hegyeshalmi lóg (a ruhatáros néni biztos ettől olyan szomorú), a büfénél a Györgydeák már kicsit vidámabb, de van itt még Somody Péter, és egy L. E. is, akit nem tudtam beazonosítani. Zömmel nagy és non-figuratív képek, amiket elhaladtunkban nem biztos, hogy dekódolni tudunk, csak homályos és sötét dolgoknak érzékeljük őket, mint az orvosi diagnózisokat.

Kis nép vagyunk, de lelkes, s van bennünk valami vágy a nagy művekbe való beavatkozásra. A kórház folyosóján elhelyezett képek mellett sem ment el mindenki szó nélkül. Egy egyszerű ember spontán közlésvágya gazdatestül választotta a már elismert művészek alkotásait. A névtelen veszprémi gondolatai bár parazitaként, de örökre fennmaradnak, mert bátran hasznosította a művészek által nem eléggé kihasznált felületeket. Mit közöl a világgal ez az anonim zseni, aki filctollával betűket rajzolt a festményekre? Egyszerű érzéseket, mint a gesztusfestők, akiknek képeit kiszemelte, ám artikulálva és tárgyiasítva azokat.

Rajongása lehet, hogy csak pillanatnyi volt, ő mégis elküldte őket – a műalkotásokat használva taxiként – a jövőbe: „Szeretlek Tomka!” és „Depeche Mode” – mindörökre.

Kőváry