Meglepődve fogadtam a hírt, hogy az UNESCO József Attila-évvé nyilvánította 2005-öt – a költő születésének századik évfordulója alkalmából. S elmorfondíroztam a kérdésen: ilyen jelentős poéta lenne József Attila?

15–20–30 éve, mikor (a politikai hatalomtól függetlenül, sőt, nagyon sokszor annak ellenében) József Attila Magyarország legkedveltebb költője volt, magától értetődőnek tartottam volna a megtisztelő figyelmet. Akkoriban nem volt versíró, aki ne József Attila hangjain próbálgatta volna a költőmesterséget; nem volt művész, akire ne hatott volna személyisége, erkölcsi tartása; s nem volt irodalombarát, aki ne tudott volna kapásból két–három József Attila-verset könyv nélkül. No persze nem az iskolai memoritereket, hiszen az iskolában a ’70-es évek végéig egy nagyon megválogatott, homogenizált (egyneművé tett) József Attilát tanítottak.

József Attilát ismerni és szeretni akkor divat volt, érdem, s az értelmiség számára kötelesség. S mivel az életmű sokszínű és sokfelé nyitó volt, mindenféle vérmérsékletű, lelki alkatú és meggyőződésű ember megtalálta a maga költőjét József Attilában. Az irodalmárok egymásra licitálva jelentették meg róla tanulmányaikat, monográfiáikat.

A rendszerváltás óta azonban, ahogy a kultúra egésze, úgy József Attila is háttérbe szorult. Civilizáció és kultúra kettőséből ekkor a civilizációt választottuk. Érthető módon, hiszen a szocializmus évei alatt a nyugati, (elsősorban) amerikai civilizáció áldásaiból teljesen kirekesztődtünk. Csupán a kultúra javaihoz, a szellemi értékekhez volt hozzáférésünk, a művészetekhez és a tudományokhoz. Ahhoz is inkább csak akkor, ha mi magunk műveltük.

1989-ben a határok fölszabadulásával egy fantasztikusan fejlett, technicizált civilizáció nyomult be térségünkbe – forradalmasítva a termelést és a fogyasztást. A szellemi értékek, a kulturális javak immár nem versenyezhettek a civilizációs értékekkel, az anyagi javakkal. Azóta az emberek fokmérője a fogyasztás szintje, minősége, s véletlenül sem a kultúráltság. Az utóbbi természetesen jól mutathat, de csak akkor, ha a civilizáció anyagi értékeit (kocsit, vitorlást, jachtot, villát, tengerparti nyaralót, filmkamerát, mindentudó mobilt) és a civilizáció pazar szolgáltatásait is birtokoljuk (utazást, fitnesst, wellnest, szolit, gasztronómiát és borkultúrát).

Nem az értékteremtés a dolgunk, csupán az, hogy másoktól kicsikarhassuk azt, hogy bennünket értékekkel gazdagítsanak.

Egy ilyen korban nem lehet divatos József Attila. Ő minimális mértékben fogyasztott, s maximális mértékben vette ki részét az értékteremtésből. Hihetetlen erőfeszítéseket tett önmaga s a világ megismerésére, s roppant tágas tudását szellemről és anyagról, istenről és emberről, látszatról és lényegről axiomatikus költői formákba öntötte. Magatartása már saját korában is ritkaságnak számított, ma nemcsak ritka, de nevetséges is sokak szemében: a balekok magatartása. József Attila tisztában volt ezzel a vélekedéssel, versei tanúsítják ezt. Pl. a Könnyű, fehér ruhában.

“Mindent, mi nem ennivaló,
megrágtam és kiköptem.
Magamtól tudom, mi a jó
s hogy egyremegy, szappangolyó
vagy égbolt van fölöttem.
Én tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.
Nem szeretnek a gazdagok,
míg élek ily szegényen.
Szegényeket sem izgatok,
nem állok én vigasznak ott,
ahol szeretni szégyen.
Megalkotom szerelmemet…
Égitesten a lábam:
elindulok az istenek
ellen − a szívem nem remeg −
könnyű, fehér ruhában.

Az istenekkel szembeszállni ma már nem szokás − függetlenül attól, hogy az istenek alatt mit értünk: a valóság törvényeit vagy egy társadalom normáit, transzcendens ideákat vagy kultikus bálványokat. „Egy hősietlen korban hősnek lenni nem érdemes” írta Kányádi Sándor is. A hősöknek csak a világháborús és a sci-fi mesefilmekben van létjogosultságuk, a valóságban élhetetlen, összeférhetetlen ember a nevük. József Attila is ezt a bélyeget kapná korunkban. Nem csodálkozna, végül is megszokta. Saját korában sem volt ez másképp. Halála után 40 évig csodáltuk csupán lázadó, hősi gesztusaiért, azóta legfeljebb sajnáljuk érte.

Maximum sajnáljuk azért is, mert oly nehezen viselte elmagányosodását, érzelmi kiüresedését és személyisége megbomlását. Ma már nem kellene bűntudatot éreznie mindezek miatt.

Nemcsak azért, mert a bűntudat lassan ismeretlen lesz körünkben, hisz mindannyian csak másokat nevezünk meg bűnösnek kudarcainkért, elrontott életünkért (szüleinket, tanárainkat, férjünket, feleségünket, kormányunkat és politikusainkat). Azért sem kellene bűnösnek éreznie magát, mert az érzelmi kiüresedés és a személyiség szétesése különféle én-ekre, ma már kortünet. Sőt, a kor mintaemberévé vált a bizonytalan, a magányos és frusztrált, aki minden helyzetre teljesen másképp reagál. Korunk sztárcsinálói ezekből a bizonytalan, képlékeny személyiségű, boldogtalan emberekből formálják a legnagyobb eséllyel az idolokat, korunk bálványait. Ők lesznek a reklámszakemberek számára is a legkedvezőbb alanyok. S hogy az egész fogyasztóipar gyerekként kezel bennünket, azt talán mondanom se kell. Gyerekségünkkel mi megbékéltünk már, ha József Attila nem is. Mert József Attila nem talált ki egy rém egyszerű trükköt, amelyet ma már egy óvodás is könnyedén kifundál. A fölény, a biztonság, határozottság eljátszását. Csupán látszani kell független, önálló és ép személyiségű embernek, nem kell annak lenni. Ma minden a VIRTUALITÁS, kit érdekel a való?

Tehát a József Attila-i magatartás, az értékteremtésre, az autonómiára és az őszinteségre törekvés, ma korszerűtlen. Ám mégsem gondolom, hogy fölöslegesen foglalkoznánk a százéves évforduló kapcsán e magatartás megtestesítőjével, József Attilával. Igenis kellenek a rendezvények, a kiállítások, a versmondó versenyek és a zarándoklatok József Attila sírjához. Kellenek ezek, hogy el ne felejtsük őt, és azt, hogy máshogy is lehet élni, mint amit korunk előnyösnek tart. Ki tudja, mikor lesz szükségünk újra a József Attila-i mentalitásra és erkölcsre? Hiszen egyszer ismét eljön a kultúra kora. Mikor elveszítjük a hitünket a civilizációs jólét boldogító voltában, újra vissza fogunk térni a kultúrához.

Domján Gáborné