A nyolcvanas évek derekán – tizenegynéhány évesen – kemény döntést hoztam. Beírattam magam hittanra. Több éven keresztül komolyan vettem a dolgot, olyannyira, hogy nyolcadikban, amikor mindenki boltos, fodrász vagy autószerelő akart lenni, én apáca. Ennek érdekében egyházi gimnáziumba adtam be a jelentkezési lapomat. Természetesen plébánosunk kiváló értékelést küldött rólam. Akkor még. Aztán ez a gimnázium, amelytől a megerősítést és nevelést vártam, gyökeresen megváltoztatta a hithez és egyházhoz való viszonyomat. Az ott eltöltött négy év tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ma már elmondhassam: hívő vagyok de nem vallásos.

Ez ez érzés tovább erősödött az elmúlt napokban. Erős morfondírozásra késztetett szeretett egyházfőnk halála körüli hercehurca. Igaz, hogy nem járok már templomba, de a pápa személye annyira szerethető és misztikus volt, hogy ő bent maradt a pakliban. Amióta tudatomnál vagyok, ő állt a katolikus egyház élén, emlékszem, amikor hazánkban járt. Bérmakeresztanyámtól megkaptam a pápalátogatás tiszteletére kiadott könyvet, amelyben poszter is volt róla. Olyan állandó volt a pápa személye, hogy az utóbbi időben fel-felröppenő egészségügyi jelentések egy-két "jaj szegényen" kívül nem váltottak ki belőlem semmit. Hiszen a pápa nem halhat meg. Aztán, amikor idén húsvétkor láttam a tévében, szembesültem a ténnyel: hogy de bizony igen, meghalhat, ami hamarosan be fog következni. Megdöbbentett a látványa, megdöbbentett ereje. (Fizikai szinte semmi, a lelki viszont maximumon működött.) Igaz, hogy nem volt remény arra, hogy hangját halljuk, mégis megpróbálta, akarta az utolsó percig. Hátha tud hatni erre fenemód elkorcsult világra.

És elérkezett az elmúlt hét vége. Mindenki tudta, hogy nincs remény. Szeretett médiánk elkezdte gerjeszteni a jónépet. Percenként közölték állapotát, előre összevágott kisfilmeket vetítettek. A nép imádkozott és gyűlt, templomok teltek meg és ezrek könnyeztek. Erre szeretett médiánk rátett még egy-két lapáttal. És hát a tömeg tömeget gerjesztett. Ezrek mentek, mert menni kellett. Lengyelországban külön szakemberek készítették fel a hisztéria szélére sodort népet a pápa elvesztésére, illetve a túlélésre. Sikerült a hangulatot péntek estére a tetőfokára hágni.

És jött a csúcspont. Amikor már minden ember leste az óránkénti tudósításokat - még jó, hogy nem lehetett rá fogadni - és minden templom tömve volt, akkor leközölték: meghalt. Minden magyar televíziós társaság bemondta. Megnyugodtam. Vége. Tudtam, hogy a legjobb helyre költözött. Reggel azt hittem álmodok, amikor újfent tudósítottak a pápa egészségügyi állapotáról. Ennyire aljas magatartással még nem találkoztam. Megdöbbentett az emberi pofátlanság. Amin azóta sem tudom túltenni magam.

De ezzel még nem volt vége. Szombaton egész nap gyászoltuk azt az embert, aki még élt, vártuk a hírt, hogy újra meghal – ami Magyarországra a Megasztár alatt jutott el, és ahelyett, hogy az előre felkészített Bánó Andrást kapcsolták volna be, két popszám között - az egyébként általam szeretett - Tillára lőcsölték a nem kis fajsúlyú hír közlését. Hang benn akad - néma csönd, egy percig. Olyan komikus volt. Reggel vártam az újabb híreket, hogy akkor hányadán is állunk. De hála Istennek, tényleg vége. A legközelebbi ilyen helyzetben egy a Vatikánban elrejtett kamerára számítok, ami élőben közvetít mindent. A halál házhoz megy.

Most kaptam kézhez II. János Pál életéről szóló könyvet. Kíváncsi lennék, ha nem hal meg, megjelenik-e. Mindenesetre nem ártana elgondolkodnunk. Szép és teljes élete volt. Haldoklását sikerült a lehető legmocskosabban tálalni. Szerintem nem őt kellene siratnunk…