„Sok ember él, ki érzéketlen, mint én/ kinek szeméből mégis könny ered./ Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén/ Nagyon megtudtam szeretni veled.”

Emlékév. 100 éve született. József Attila. A nagyszerű. A skizofrén. A zseniálisan elmebeteg. Akit nem szeretett senki. Mert nem hagyta, hogy szeressék. Csak a Mamának. A Mamának mindent szabadott. Verseit viszont faljuk. Ez ellen már nem tud tenni semmit.

Vasárnap. Furcsa, kora délutáni időpont. Jordán Tamás előadó délutánja. A költőről. Szabad ötletek jegyzéke - két ülésben. Pszichoanalitikus napló alapján. Zeneiskolában. Várszínházunk meghívására. Már József Attila játékaink is vannak. Meleg. Meglepően sok vers- és költészetbarát. Negyed órás késés. Aztán beülés. Jordán már várt a színpadon. Két székkel. Meg egy paddal. Érdekes. Szavak sorjában. Rím-pacsi. Szó-párbaj. Összefüggéstelenség. Élet- és versrajzi adatok. Nők. Fájdalmak. Szeretetéhség. Gyömrői. Reggeli. Jolán és Judit. Makai. Néha nem értem. Néha. Feszülten mocorgó nézők. Aki nem ismeri, nem is értheti. Miért két ülés? Attilák.

Pocak. Őszülő halánték. Jordán már csak ilyen. Mindig is tetszett. De most nem. Miért akar 30 lenni? No meg alig hiteles. Egy-két versbetét. Legalább érthetően mondaná. Gyermekké tettél. Nagyon fáj. Tudod, hogy nincs bocsánat. Mert Kertész leszek. Slágerek. Olyan jó lett volna vele mormolni. Vers-imákat. De hadart. Tamás. Aztán elment. És párszor visszatapsoltunk. Lezáratlan volt. Szünetben gondolkodtam. Aztán sétálni indultunk a várba. Elégedetlenül. Hiányosan.

Egy vak ember sír. A hetedik. A női szív. Mámor. A szemed. Az őrült hajótörött. Dicsértessék. Édesanyám, egyetlen, drága. Reménytelenül. Én azt akarom, bár ostobának látszik. Ki verné fel lelkünkben a lelket? Mama. Oly lágy az este. Összetört szívem. Szeretnének. Szeretők. Ülni, állni, ölni, halni. A bánat. Nem tudok élni. Kész a leltár. Részeg a síneken. Végül.