Valahol, jó messze, a magyar divathullámokon és az elátkozott városokon túl, ott, ahol még nagyanyáink szegénysége az úr, volt egy kis falu. Ebbe a faluba hírét hozták, hogy idén is elérkezik húsvét ünnepe, idén is meg kell szabadítani az öreg templomot a tél szennyétől, a sekrestye ablakain ki kell engedni a hideg utolsó leheletét, hogy méltó díszben várják a feltámadt Megváltót.

Ettől a szorgos készülődéstől nem is olyan messze – talán egy-két emberöltőre –, akadt egy város, ahová a készülő ünnep híre a legelsőnek érkezett meg. Lakói idejében tudtak ócsitott sonkát és előre festett műanyagtojásokat, műbarkát és műkölnit szerezni, hogy méltón várják a soktalléros ünnepet, amikor tulajdonképpen nem is tudják, minek kell örülniük, mindenesetre a munkaszünetnek biztos.

A faluban az ünnep előtti reggelen összeszedték a jól tartott tyúkok fészekaljait, hogy hagymalében és mindenféle titkos főzetben a világ legszebb hímeseit művelhessék ki, aztán kosárba rakják, és szemérmes titkossággal találjanak gazdákat nekik. A levegőt belengte a templom és a harangok minden szava, kalácsok és sonkák estek áldozatul, feledtetve a hétköznapok nyers ízeit. Apák és fiúk várták a hétfőt, a locsolósat. A városban ezalatt degeszre tömték magukat a - szabó örömére - gömbölyödő emberek. Messze földről érkezett csokoládéval, előre csomagolt kaláccsal és mirelitből előbányászott sonkákkal. Az apáknál csak fiaik várták jobban a hétfőt, a locsolósat.

A falusi boldog gyermekarcok már jó előre kifigyelték a zöldágas házakat, ahol bimbózó lánykák vártak rájuk. Rímes verseket tanultak jó előre - minden évben újat választottak az imádságos könyvből - ami örömmel hirdette Krisztust, az ünnep díszét, az élet örömét. Aztán locsoló hétfőn már korán reggel útnak eredtek, hogy a falu összes lányának tudjanak szavalni, akik legszebb ruhájukban az ablakon át kukucskálva vártak rájuk. Akár 100 tojást is össze lehetett gyűjteni locsolós hétfőn, és akár 100 lányt is boldoggá lehetett tenni.

A városi utakon csapatba verődött fiúk siettek lányaikhoz, hogy az ünnepet hírből nem ismerő, gyorsan elhadarható versike után minél előbb túlessenek a locsoláson és tömhessék erszényükbe a tallérokat. A hímes és a csokoládé vajmi kevés örömet okozott. Kint az utcán pénz szaga érződött. A lányok pedig imbolyogva bóklásztak az alakok és illatok között, melynek eredetét voltaképpen nem is ismerték.

Évre év jött, napra nap. Telt az idő az emberek felett, a városból szép lassan kikoptak az ünnepek, elfelejtették azok ízét, illatát, az öröm szépsége elköltözött közülük. Bár volt minden, mi szem szájnak ingere. De a lényeg valahogy elkavarodott e sokadalomban Krisztussal együtt.

A falu boldog gyermekarcain pedig egyre több vonalat húzott az élet, de minden évben elővették az imádságos könyvet, hogy új verset tanuljanak a lányoknak, hogy új verset tanítsanak fiaiknak. A hímes szépségét, a kalács és sonka ízét, a feltámadás titkát magukban hordozták. Gazdagabbak voltak mindenkinél. A Megváltón innen és a Szegénységen túl.