Öregszik Magyarország. A natalitás mutatói zuhanórepülésben. Ezzel szemben tehetetlenek vagyunk. (Bár van egy frankó ősi ellenszer – kicsit bevállalósabban kéne reprodukálni önmagunkat.) De azon már tényleg el kéne gondolkodnunk, mit kezdünk a megszületett gyermekekkel, akik ugyebár a felnőtté érés környékén döntik el, hogy hol élnek és fizetnek adót.

Veszprémben – elvben – rengeteg a fiatal. Mondjuk ki: nem nekünk köszönhető ez – hanem az egyetemnek. És ez így is marad, amíg a gyermek-gyártás technológiájának csak az első szegmensét gyakoroljuk nagy-nagy előszeretettel, és kerüljük a sok évig tartó utómunkákat. Pedig higgyék el, hitvány gyutaccsal is lehet demográfiai robbanást előidézni.

Úgy képzelem, hogy egy egyetemi városban KELL hogy legyen egy hely, ami a fiataloké. Ahol ők döntik el, milyen programok lesznek, ahol a szárnyaikat bontogató zenekarok felléphetnek, ahol a művészetek határait feszegető felnőtt-kezdemények otthonra lelnek, ahol lehet vitatkozni, szórakozni, és igen, néha, vagy – ez igazán gusztus és pénztárca dolga – gyakran a sárga földig inni magad… A mi dolgunk – felnőtteké – ebben a történetben csak egy lehet – mi kell, hogy álljuk a cehhet.

Hogy miért? Kegyetlenül egyszerű a képlet: mert olcsóbb egy győri diákot itt tartani, mint felnevelni. Városunknak is akkor éri meg gyermekünkbe fektetni, ha itt marad. Itt fizet majd adót. „Az idők változnak, és mi velük változunk.” Agyelszívottból agyelszívóvá kell válnunk. Nézzünk körül Veszprémben – az idősek városa. Ki él itt harminc év múlva? Mi már nem. Ha ők nem maradnak itt, senki sem. Talán itt kéne őket valahogy tartani?

Hétvégén nincs fiatal, mindenki menekül haza, a veszprémiek meg gyakran Szekesfehérvárra vagy Budapestre bulizni. Megértem őket. Amíg a város csak olyan megoldásokat kínál a fiataloknak, ahol csak kész programok vannak, ahol már minden eldöntettetett, és a célcsoport ezekből a döntésekből kizárattatott, addig az érintetteket ezek a látszatifjúsági megoldások nem igen tudják felajzani. Sem az igénytelen éjszakai szórakozóhelyeink. De különben is, ne mi mondjuk meg nekik, hol és hogyan szórakozzanak. Nagyon satnya elgondolásaink vannak arról, hogy mi jó nekik. Hagyjuk már őket egyedül felnőni! Döntsék el ők maguk, milyen módszert választanak arra, hogy saját hibáikból tanuljanak. Vannak lépcsőfokok, amiken egyedül kell felmászni. Nem a mi életünket élik, nem a mi időnket kótyavetyélik elfele.

Szinte évenként röppenek fel tervek, amelyek ezt a problémát lennének hivatottak orvosolni. Mondanom sem kell, a döntéshozóknak egyszer sem jutott eszükbe, hogy a tervezett ifjúsági „játszóteret” teljes mértékben átadják az illetékeseknek – a fiataloknak. Szerintük ők maguk, az érett felnőttkor delelőjén, az illetékesek. Mert ők adnák a pénzt. De úgy tűnik, eszük ágában sincs adni. Hiába vannak diákönkormányzatok, szervezetek, csoportok. Nincs EGY hely, ahol lenni lehet, szabadon. Ahol akkor van záróra, amikor ők akarják. Ahol ők buknak bele, ha rosszul csinálják. Kell egy HELY. Nem sok reményt, és még kevesebb esélyt vagy jó szándékot látok az ügyben.

Tóth Loon