Dr. Fehér Máté tavaly diplomázott Pécsett orvosként. Elnyerte a pécsi klinika által kiírt (egy) idegsebészi rezidensi helyet, így idegsebész szakorvos lesz belőle. Jelenleg Veszprémben, a kórház sebészeti osztályán tanul és dolgozik. Orvoslásról, agysebészetről, klinikákról beszélgettünk, de addig nem engedett, míg kaktuszgyűjteményét meg nem néztem.

Index: - Mikor döntöttél az orvosi hivatás mellett?

Fehér Máté: - A családban semmi hagyománya sincs ennek az életpályának. A Lovassy László Gimnáziumban német nemzetiségi tagozatra jártam, de azt tudtam, hogy a biológia és a kémia áll közel hozzám – annak ellenére, hogy az osztály fele a külkereskedelem vagy gazdaság felé orientálódott. Természetesen az előbb említett két tárgyat választottam fakultációnak, mivel azokból akartam felvételizni. Felmerült, hogy a Kertészeti Egyetemre adom be a lapomat – mivel egy ilyen irányú érdeklődéssel is megáldott a sors.

Index: - Végül melyik egyetemekre jelentkeztél?

FM: - A szegedi és a pécsi egyetemen orvosi szakát próbáltam meg, utolsó helyen pedig megjelöltem a Kertészeti Egyetemet, mert tudtam, hogy a pontjaim alapján oda biztosan felvesznek. Végül a Pécsi Tudományegyetem általános orvosi szakára sikerült bejutnom. Egyébként az első két év után átjelentkezhettem volna másik, akár a pesti egyetemre is, de akkor már semmi pénzért nem hagytam volna ott Pécset.

Index: - Hogyan döntöttél a Kertészeti Egyetem és az orvosi között?

FM: - Mindig csodáltam az orvosokat és munkájukat, így aztán kompromisszumot kötöttem magamban, a botanika, a kertészet megmaradt hobbinak. Úgy érzem, jól határoztam.

Index: - Milyen volt Pécsett a hallgatói élet?

FM: - Csodálatos, mert a városban rengeteg az egyetemista. Nem csak a saját szaktársaimmal alakítottam szorosabb kapcsolatot, a bölcsészek, az építészek, a jogászok közül is többen tartoztak a baráti körömbe. Emellett a vidéki városok jellegzetes hangulata is érzékelhető Pécsett: nem kellett órákat utazni, sokat lehetett kirándulni, horgászni. Mindig akadt olyan, aki vevő volt az ilyenekre, akár egész hétvégére.

Index: - Az orvosi szak nagyon nehéz, sok tárgyat kell hallgatni. Hogyan bírtad a leterhelést?

FM: - Az igazat megvallva a filozófia, az etika, a szociológia és az ehhez hasonló tárgyak fényévekre állnak tőlem, viszont a klinikai kurzusokat nagyon szerettem. Főleg az olyan témákat, amelyek az elméleti tudásra alapozva köthetőek a betegekhez: ahol lehet vizsgálni, és fel lehet állítani diagnózisokat. Az egyetem elején nehéz elképzelni, hogy mi lesz, ha egyedül hagynak egy beteggel, akit meg kell gyógyítani. Aztán ez szép lassan beérik az emberben. Az orvos hallgatóknak először csak megmutatják, mit kell csinálni, aztán vizsgálhatnak úgy, hogy ott állnak mellettük, majd egyre kevesebbszer „fogják a kezüket”, végül egyedül maradnak.

Index: - A vizsgákon hogyan vetted az akadályokat?

FM: - Szorgalmi időszakban – az anatómiát leszámítva – nem tanultam, mert akkor semmi szabadidőm nem maradt volna. A vizsgaidőszakok nagyon kegyetlenek voltak, de az sokat segített, hogy mindig akadt olyan társam, aki hasonló cipőben járt, mint én. Mindig át tudtam menni valakihez vizsga előtt, s láttam, hogy ő sem áll jobban, mint én. Persze rengeteg éjszakát tanultam végig.

Index: - Milyen gyakorlati képzésekben volt részed?

FM: - Természetesen a bevezető tárgyakkal kezdtünk: a biológiával, a kémiával, a fizikával, a molekuláris biológiával. Ezután következett az élettan, a korélettan, a patológia, a mikrobiológia, majd pedig a pre-klinikai időszak. Az első év után, a nyári ápolástani gyakorlat célja az volt, hogy megismerkedjünk a kórházi légkörrel. Lehetett vénát szúrni, katétert fel- és gyomorszondát levezetni. Persze először csak akarja a műveleteket csinálni az ember – aztán sikerül is. Minden beavatkozáshoz szükséges az elméleti tudás, és számolni kell a szövődményekkel, valamint azok kezelésével is. A negyedik év második szemesztere, illetve az ötödév abszolút klinikai tárgyakból állt. A hatodik – szigorló – évben egyszerre csak egy tárgyat „tanultunk”, és sorra egymás után szigorlatoztunk belgyógyászatból, gyerekgyógyászatból, sebészetből, szülészetből, neurológiából és pszichiátriából. Ezután államvizsgáztam és felvételiztem a rezidensi helyre.

Index: - Mikor volt az első komolyabb beavatkozásod?

FM: - Nagyobb, több órás műtéteket természetesen nem bíznak gyakornokokra. Kisműtétekkel kezdtem én is, anyajegyek eltávolításával, ilyesmikkel. Az első komolyabb feladat egy vakbélműtét volt – ügyeletben. Aztán mindig jött valami: sérv, hasonló problémák, amit engedtek egyedül megoldani.

Index: - Mikor döntöttél úgy, hogy az idegsebészetet választod?

FM: - Amikor elkezdtem az egyetemet – sok szaktársammal ellentétben –, nem tudtam, hogy milyen szakirányban szeretnék majd továbbtanulni. Szerintem addig nem lehet igazán dönteni, amíg nem ismeri valaki az orvoslás összes területét. Kellett kutatómunkát is végeznünk, én például a gyermekgyógyászat témáját választottam – de ennek semmi köze nincs az idegsebészethez. Sokáig inkább a gyerekgyógyászat érdekelt, ám mióta a sebészeten vagyok rezidens, nem is tudom elképzelni, hogy más területen dolgozzam. Hatodévben döntöttem el, hogy idegsebész leszek, mert olyan szakágnak tartom, ahol rengeteg új információhoz juthatunk a közeljövőben, és a technikai háttér is sokat fog fejlődni. Emellett bizonyos szempontból kihívás megtanulni elméleti és gyakorlati, technikai téren mindazt, ami ezen a területen már felgyűlt.

Segesdi Judit