Az „autizmus” szóról nekem gyerekkorom óta Dustin Hoffman jut eszembe, meg hogy „öt perc múlva perpatvar”. A Réjnmen (egyesek szerint Rain Man) című alkotás tudatosította az emberek többségében, hogy létezik ilyen betegség, elég jól bemutatta néhány lehetséges tünetét (vagy ha úgy tetszik, „mellékhatását”), egyébként egy nagyon szép, halivudiasan hatásvadász film. Üzenete: az autista ugyan sültbolond és jobb neki a saját szobájában, de őt is lehet szeretni.

Mark Haddon könyvére, „A kutya különös esete az éjszakábanra” fél évig vadásztam Veszprém különböző könyvlelőhelyein. A kutatás kiindulási alapja egy igen pozitív hangvételű kritika volt, a hosszúra nyúlás egyik oka pedig az, hogy időközben elfelejtettem a mű címét és szerzőjének nevét. A címlap rémlett (fekete alapon stilizált döglött kutya), meg a hozzávetőleges tartalom (autista gyerek leírja egy nyomozás történetét).

„A nevem Christopher John Francis Boone. Tudom, hogy hívják a föld országait és a fővárosukat, tudom a prímszámokat 7507-ig.” Christopher, a könyv főhőse „különleges gyerek”, hívhatjuk „sérültnek”, „értelmileg fogyatékosnak”, „érzelmileg fogyatékosnak”, „másnak”, „trükkösnek”, vagy ahogy jólesik. Betegségének neve autizmus (hoppsz, a kis Dustin Hoffman!).

Sok mindenben felülmúlja egy átlagos ember teljesítőképességét: könnyen megjegyez dolgokat, a számokkal félelmetesen bánik, logikai készsége nagyon fejlett. Más szempontokból viszont „alulmarad” velünk szemben: nehezen tűri az embereket, fél az idegenektől, szokásaihoz és rigolyáihoz betegesen ragaszkodik, és egyszerűen képtelen bármit is kezdeni az emberi érzelmekkel. Ja, és persze soha nem hazudik – még a metaforákat sem kedveli, mert azok is „hazugságok”, hiszen mást mondunk, mint amire valójában gondolunk.

Cristopher kedvence Sherlock Holmes, és amikor maga is találkozik egy „bűnténnyel”, a szomszéd kutyájának halálával, úgy dönt, kinyomozza az esetet és megörökíti nyomozását. Az elkövető felkutatásában pengeéles logikájára akar hagyatkozni, csak azt nem tudja, hogy egy nagyon fontos készsége hiányzik ehhez a feladathoz: mivel az érzelmekkel hadilábon áll, az érzelmi motivációkkal sem tud számolni. Ebben a történetben az olvasó előbb jut el a helyes válaszokhoz, mint a detektív. A történet azért is különleges, mert a fő szálnak tűnő nyomozás már a könyv felénél véget ér, hogy a Christopher számára döbbenetes végeredmény következményeinek leírása vegye át a szerepét.

Ezt a regényt olvasva nem biztos, hogy megszeretjük az elbeszélő-főhőst. Ő a világot teljesen sajátságos módon látja, számára a dolgok feketék vagy fehérek, és végletesen önző, nem törődik a többi ember érzelmeivel (hogy is tehetné, ha nem érti őket). Ugyanakkor meglátjuk az ő világát – azt, hogy ő hogyan gondolkodik a külvilágról, az emberekről. A Réjnment meg lehetett szeretni, Christophert meg lehet érteni.

És akkor persze rájövünk, hogy mi voltunk a nyomozók. Persze a nyomozás tárgya értelemszerűen nem egy kutya halála volt, hanem egy ember lelkének a felderítése, egy emberének, akitől normális esetben borzongva, sajnálkozva, undorodva (ki-ki vérmérséklete és szociális érzékenysége szerint) fordulnánk el. Lehet, hogy ezután is el fogunk fordulni, vagy átmegyünk az utca másik felére, ha szembejön, de legalább már tudjuk, hogy mit utasítunk el. Nem, ezt igazán nem lehet leírni: kérem, olvassák el ezt a könyvet, és mentsenek meg a további (végtelen) magyarázkodástól…