A Vass Gyűjtemény anyagának újabb fejezetét állította ki a Művészetek Háza, lecserélve a 2003. júniusa óta látható műveket, s ezzel – megkockáztatom a kijelentést – a veszprémi képzőművészetben lezajlott az év legjelentősebb eseménye.

A konstruktivizmus csupa geometria és arány, kontraszt és szög, számító mérték és túlzásba vitt józanság, ám ezek a jéghideg struktúrák saját nyelvükön mégiscsak képesek közölni valamit a világról. S mi mást várhatnánk el a művészettől, mint azt, hogy kommunikáljon velünk, és olyat mondjon, amire másnak nincs szava.

A koncepció, ami erősen rányomja a bélyegét ezekre a művekre, önmagában nem művészet, csak duma, úgyhogy legyünk gyorsan túl a szövegelésen! Az avantgarde-ban gyökerező konstruktivista elmélet szerint a dolgok mögött rejlő lényeg megfogalmazása lenne az alapja ennek a képzőművészeti iránynak. Elvenni a tárgy egyéni jeleit, s megszabadítva őt mindentől, ami neki hazug arcot és színt ad. A konstruktivizmus akkurátusan takarít. Lerombolja az árnyékvilág jelenségeit szolgai módon utánzó művészet nyelvét, addig radírozza a bonyolult színeket, álságos alakokat és rendetlen viszonyokat, amíg tetten nem éri a világ belső összhangját a vonalak és színek ritmusában. Ezzel persze nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ez a belső összhang és szellemi nyugalom létezik.

Nekem valószerűtlenül heroikusnak hat a próbálkozás: ezt elhitetni a tárlat látogatójával. Egyszerűnek lenni nem is olyan egyszerű. Sőt, olyannyira nehéz, hogy a Vass Gyűjteménybe lépve pofon csapnak a képek: mit akarnak már megint tőlem, én és a művek nem egy nyelvet beszélünk. Időbe telik lelassítani, leereszteni a vállakat és leülni egy kicsit a karosszékbe a képek elé, vagy csak hallgatni pár percig Haraszty István mozgó szobrainak kattogását.

A tárlat címe „Konstruktív koncepciók”, s a többes szám nem véletlen. A fent leírtakhoz nem egyetlen út vezet. Kassák, Soto, Albers, Nádler vagy Deim Pál nem ugyanazzal a módszerrel kísérleteznek. Ez kalanddá teszi a tárlatot, ahogy az épület labirintusa is, amit nem lehet szó nélkül hagyni, s aminek alaprajza egy elrontott Konok Tamás festményhez hasonlít.

A kiállítás átrajzolja világot. Ha az első terem ablakán nézek ki, a távoli lakótelep szögletes formái finoman ellenpontozzák Barcsay Jenő képeinek kevésbé szigorú világát, Haraszty kinetikus kütyüire a szemközti Rupert-ház megbontott tetejének ácsolata rímel, de a tárlatot elhagyva is sokáig kísért a látásmód, amit a gyűjtemény képvisel. A világ egy időre mértani formákba olvad, s amíg leérünk a vár alatt görbén kanyargó utakig, „egyik kezünkben mérőzsinórral, tévedhetetlen uralkodói szemlélettel, és olyan precíz lélekkel, mint egy iránytű” elhihetjük, az élet átlátható.