1987-ben két csóka egy alföldi kisvárosban a karate-lázban égve úgy dönt, hogy eljutnak Japánba. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy az egyik közülük Badár Sándor - akit Szőke András filmjeiből, a Fábry-showból vagy éppen a Kontroll című opusból ismerhetünk -, akkor úgy hiszem érthető, ha némi fenntartással fogadtam a 160 oldalas iromány valóságtartalmát. Pedig megcsinálták. Nem is akárhogy. Ezt meséli el ez a füzetecske.

Jaffa Kiadó, újrahasznosított, igénytelen minőségű papír, valamint az újonnan kitalált (megteremtett?) „műfaj” hangoztatása - Retróútikalandkönyv - egyszerre taszított és vonzott. A címlapot borító fotók – amelyeken a már idézett mellett a másik szerző, Horváth János is szerepel – azonban meggyőztek arról, hogy nemcsak a múltba, de érdekes kalandok világába is tehetek utazást.

Képzeljünk el egy kalandjátékot, ahol minimális pénzből, Európa legnagyobb kisebbségéhez tartozó – nem éppen bizalomgerjesztő arcot viselő – útitárssal repülőn, vonaton, hajón és stoppal kell eljutnunk Jappánba (bakkancsban, tavvalyi pappírokkal, hüttő nélkül). Mindezt úgy, hogy a szovjet hatóság időről időre letartóztat, le kell rázni egy interturisztos utaskísérőt (aki persze KGB ügynök), alkudozni kell taxisofőrökkel, hogy egyik moszkvai repülőtérről a másikra – mintegy 80 km – elvigyen, illetve próbáljunk meg nagyobb atrocitások nélkül együtt utazni a helyi lakossággal a szibériai vonaton.

Ez azonban csak bemelegítés a Japán-tengerben egy tájfunban hánykolódó hajó hetedosztályának (a horgonykamrában) lelki - és sokkal inkább fizikális - megpróbáltatásaihoz – a szentesi vasgyomor a könyv legnagyobb poénja –, vagy ahhoz, hogy mi módon szerezzünk élelmet a kanjikkal feliratozott kajaautomatából, hogyan találjunk rövidnadrágban ingyen szállást a Fujijama-n úgy 3000 méteres magasságban és a többi.

Természetesen nem mindig maradhatunk a törvény vagy az illem által megszabott keretek között. Gátlásainkat, paradigmáinkat van, amikor a puszta túlélés, de van, amikor egyszerűen a szórakozás vagy a hecc kedvéért kell levetkőzni.

Ezt a játékot úgy játszhatjuk végig, hogy a két igazi lúzerképű főhős ott ül velünk egy presszóban az asztalunknál sört szorongatva. A szemük sem áll jól, bár kezdetben gondolkozhatunk azon, hogy vajon mi az igaz és mi a színezés (mégiscsak színészek…), de az első három röhögőgörcs után mindenki föladja és átadja magát a felhőtlen szórakozásnak, mit sem törődve az igazsággal.

Badár Sándor és Horváth János Jappán című könyvét kacagó szívvel ajánlom mindazoknak, akik újra át akarják élni a ’80-as évek semmihez sem hasonlítható hangulatát, és azoknak, akik akkor még nem voltak az általános iskola fölső tagozatában, és meg akarják ismerni azt.