A Petőfi Színházban 1968 és 1995 között létezett egy felolvasószínpad. A majd 30 év alatt egyrészt olyan darabok hangzottak el, melyek előadására a korábbi kultúrpolitika nem biztos, hogy áldását adta volna, de alkalmas volt a kezdeményezés arra is, hogy a színház darabokat „teszteljen”, és egyáltalán színművekkel ismerkedjen színész és néző egyaránt.

A programsorozat népszerű volt, megszűnése a színház rekonstrukciója miatt következett be. Két éve újra felelevenedett a hagyomány: Hegyeshalmi László a doni áldozatok emlékére állított össze estet, s most, újabb előadást hozott létre hat fiatal színész közreműködésével Csokonai szövegeiből.

Sosem értettem, miért kell irodalmi műveket felolvasni. Akit érdekelhet egy ilyen szöveg, nyilván maga is birtokában van a képességnek, hogy kezébe vegye a műveket, és maga lásson hozzá azok elolvasásához. Egyetlen ember van talán, akitől ezt el tudtam viselni, Parti Nagy Lajos, akinek monoton dörmögése, lassú mondatai hihetetlenül jól passzolnak a magyar valóság abszurdba hajló alakjaihoz. Fanyalogva ültem be tehát a Játékszín Csokonai-estjére, de minden igyekezetem ellenére az előadás magával tudott ragadni.

A felolvasószínpad valahol az olvasás és az előadás között helyezkedik el. Nehéz műfaj mind a néző, mind a színész számára. Nagyon pontosan el kell találni azt a játékmódot, ami már nem csak felolvasás, de még nem is színjátszás. Ha túl kevés a színészi eszköz, nem izgalmas a nézőnek a szöveg, nem él az előadás, ha meg túl sok, akkor nevetségessé, ripacskodássá válik. A Csokonai-esten a színészeknek sikerül megtalálni a helyes arányt: munkájuk és a szövegek által, melyeket Hegyeshalmi László válogatott és szerkesztett előadássá, valóban megelevenedik egy ember élete. Csokonaié, aki szerelmes, akit kirúgnak a kollégiumból, aki lázad, aki fázik, aki állandóan anyagi gondokkal küzd, aki folyton műveit próbálja kiadni - sikertelenül -, aki sértődik, kér, levelez és versel.

Az előadás jó ritmusban pereg, a szövegek, levelek és versek, a dalok és a zene izgalmas képet rajzolnak a XVIII. század Magyarországáról. Az est tud újat mutatni annak is, aki hallott már erről a korról, annak pedig, aki most tanul róla, a kettes biztosan megvan, ha megnézi az előadást.