A Bozsik Yvette Társulat Holtodiglan című vendégelőadása az idei évad első teljesen táncszínházi produkciója a Pannon Várszínházban. Ez a vonulat mindig erőteljesen jelenik meg a színház előadásaiban – szinte minden esetben nagy hangsúlyt kap a zene és a koreográfia –, sőt mondhatjuk, ez az egyik legnagyobb erénye és erőssége.

A Holtodiglan egy trilógia középső része (előzménye az Xtabay, folytatása a Tüzes angyal), amely önállóan is értelmezhető. Az előadás 2002-ben született meg és impozáns „karrier” áll mögötte, hiszen kiérdemelte például az Edinburgh-i Fringe fesztivál fődíját is. Bozsik Yvette neve amúgy is „fémjel” a kortárs balettben, azok is ismerik, akik egyébként a tánc műfajai iránt nem elkötelezettek. Persze éppen ebből fakad, hogy megítélése eléggé vegyes: legalább annyian fanyalognak neve hallatán, mint ahány embernek elkezd csillogni a szeme.

A Pannon Várszínházban bemutatott produkció (és talán az egész trilógia) sikerének, pozitív fogadtatásának a kulcsa talán a témaválasztásban keresendő: középpontjában férfi és nő kapcsolata áll, vagyis olyan problématerületet dolgoz fel, ami meghatározó kultúránk, de talán az egész emberiség szempontjából is. A férfi-nő kapcsolat sokrétűen jelenik meg a Holtodiglanban – bár a cím egy vonatkozás hangsúlyosságát sugallja, a mondanivaló ennél jóval összetettebb.

A szereplők (Bozsik Yvette és Vati Tamás) feltűnnek öreg emberekként és fiatalon (sőt a film eszközeinek segítségével a darab végén gyermekként is), férfiként, nőként és semleges neműen egyaránt. A korral és nemiséggel való játék éppen a modern képzettársításokat erősíti, hiszen korunkban a hagyományos nemi szerepsablonok átalakulnak, elbizonytalanodnak, ami nagyon kifejezően jelenik meg a szereplők identitásának folyamatos változásán keresztül.

A szerelem-szex-házasság előre sejtett megjelenítése mellett felbukkan a barátság, a veszekedés, a gyűlölet és a pusztítás is – sőt az interperszonális kapcsolatoknak olyan vonatkozásai is, amelyek leírhatatlanok a nemek közötti viszonylatok szintjén. Mindezt egy kifejezetten a darab számára készült zenei aláfestés támasztja alá (Jean-Philippe Heritier munkája), amely néhány elemében ugyan ismerős (a vége felé például Yann Tiersenre hajaz), de összességében nagyon egyedi, kifejezetten az előadásra szabott. Ennek megfelelően hasonlóan modern gondolatokat fogalmaz meg a zene nyelvén, mint Bozsik Yvette koreográfiája a táncban.

A díszlet nagyon egyszerű, egyetlen központi elemből áll, ami, ha akarom szárnyasoltár, ha akarom ikeás szekrény, amelyet két magas támlás szék egészít ki. A „szekrény” valóban megelevenedik az előadás folyamán, rejtett fiókjai és terei nagy szerepet kapnak, némely pontokon pedig vetítővászonná változik, de a székek funkciója egysíkú marad, nem túl meggyőző a velük való kísérletezés. A vetítés (és az árnyjáték) a darab több pontján megjelenő látványelem, amelynek a lehetőségeit nem minden esetben használja ki az előadás maradéktalanul – néha öncélúnak tűnik, nehezen értelmezhető kapcsolata a művel.

Ezektől a hibáktól eltekintve az előadás nagyon erőteljes, kifejező, és – hogy ezzel az ódivatú kifejezéssel éljünk – szép. Az emberi testek természetes szépsége hol eltűnik, hol előbukkan a különböző jelmezek és maszkok fedezékéből, a darabos és lágy mozdulatok váltakozásának ritmusával együtt nagyon élővé, lüktetővé téve a Holtodiglant. Az olyan apró trükkök, mint a vetítővászonról elővarázsolt gyümölcsök, pedig olcsónak tűnnek, mégis megfelelő módon képesek a nézők elbűvölésére.