Aztán jön az influenza. Mi meg csak bámulunk bután, mert a nagy és erős emberünket úgy dönti le a lábáról, mint a Rhodoszi kolosszust a földrengés. Egyik pillanatról a másikra átváltozik nyűgös, durcás óvodássá, mi meg nézünk, mint a moziban. Beindul bennünk az anyautómata, és még azt is elhisszük magunknak, hogy mi ezt a nyavalyát úgysem kaphatjuk el…

Minden ott kezdődik, hogy ember nyüszögni kezd. Itt fáj, meg ott fáj – mi meg azt hisszük, hogy a családi ebédeléssel van baja, vagy éppen nincs kedve havat lapátolni. Hát van ilyen, na bumm. Aztán estére a farkasunk furcsa módon elfekszik. Azaz ebben még nincsen semmi különös, abban viszont igen, hogy nem kapcsolja át a tévét a reklámok alatt egy másik csatornára. Csak néz, mint borjú a húsos pogácsára. Persze ilyenkor ránk tör a „foglalkozzámávelem”, „érjélmáhozzám”, és jártatjuk a szánkat, mintha muszáj lenne. Természetesen semmi nem használ, úgyhogy idővel odamászunk ember mellé. Önkéntelenül megsimogatjuk a fejét – és a tenyerünk belobban: ember lázas!

Ilyenkor fontos megőrizni a nyugalmunkat. A lázmérőt lehetőleg ne orálisan vagy análisan próbáljuk meg elhelyezni, maradjunk meg a hónaljas verziónál. Már ez sem egyszerű feladat, mert az alapállás az, hogy ember NEM BETEG. Mert nem lehet az, hiszen férfiból van, ők pedig nem betegek, maximum kicsit rosszul érzik magukat. Tehát jobb, ha ebből indulunk ki, és látszólag elfogadjuk a helyzetet. Orvosról mindenesetre ne is álmodjunk. Könyveljük el magunkban, hogy igenis járvány van, csak emberünkhöz hasonló emberek nem mennek el a rendelésre…

Aztán megijedhetünk egy kicsit. A húsevőbe vitamindús gyümölcsöket kéne beletuszkolni. Igaz, hogy hallottunk már vegetáriánus kutyáról, meg tigrisekről, de a farkasunk, az ragadozó marad, bármit teszünk. Persze megéri gyenge kísérleteket tenni, hiszen azért egy-két narancs lecsúszik. Sőt, tanácsos opera-narancslét – HOHES (magas) C-t – vinni haza, mert előfordulhat, hogy a betegség előrehaladtával eljuthatunk addig is, hogy a forralt bor sem jó. Mondjuk az már szinte a világvége.

Azt is vegyük számításba, hogy emberünk a megszokott gyógyszeréhez nyúl, mert csak az a jó. Ezt el kell fogadnunk, még ha tudunk jobbat, akkor is. Hiszen amiben hiszünk, az hat - ugyebár. Jobb, ha inkább arra figyelünk, hogy megfelelően izzadjon, igyon, és ne felejtse el bevenni a gyógyszert. A többit – bármilyen nehéz is – bízzuk rá. Higgyük el azt az elméletet, hogy a gyulladás szervezetünk LÁZadása a helyzet ellen, amit már régóta utálunk. Ha nehezen megy, nézzük meg, hol tart a nagy átlag, van-e olyan helyzet, amit ilyen sokan utálhatunk - és máris menni fog…

Aztán vegyük észre, amikor mi is „belázadosodunk”. Mert bármennyire is szupercsajok, meg klasszisok vagyunk, a járvány - mert ugye mi nem utálunk semmilyen helyzetet, azaz kivétel meg a szabály - az járvány, vagy mi. Aztán egyik pillanatról a másikra eljutunk odáig, hogy minden porcikánk fáj, és este, tévézéskor a csatornát nem kapcsoljuk át egy másikra a reklámok alatt. Másnap nem akarunk orvoshoz menni, csak a gyógyszert szeretnénk, ami használ.

Persze ilyenkor emberünkből előjön a gondoskodás, és most ő hoz inni és méri a lázunkat és tolja belénk a vitamint – is. Hiszen ő már jobban van, és nagyon szívesen lázmérőzik – higany nélkül, „bekukintva.” De semmi gond, az izzadás baciluspusztító, tehát jó. Ilyenkor összezáródunk, akár napokra is, és nem látunk ki a fejünkből. Mert sunyi dolog ez az infulenza, de néha bárkit eltalálhat. A lényeg a pihenés, az, hogy értsünk a szervezetünk LÁZadásából, és ne felejtsünk el lazítani, még ha nehézkes is megoldani a hőn utált helyzetet

De ez már egy másik történet…