Mostanában bemutató bemutatót ér, lassan megérné egy önálló színházkritikai folyóirat indításán elgondolkodni – hiába, no, Veszprém lassan a színházak városa lesz, szegény királynék meg hoppon maradnak… Félretéve a tréfát, Molnár Ferencnek mindig örülünk.

Egyik legtehetségesebb színpadi szerzőnk kvalitásait mutatja, hogy munkássága külföldön is ismert és elismert – még Hollywoodot is sikerült néhányszor „megihletnie”.

Pontosan ez utóbbi az, amit sok kritikusa hibájául ró fel: „hollywoodi” felületességét a témaválasztásban. Molnár Ferencnek kétségkívül nagy tehetsége volt arra, hogy bagatell témákból írjon féktelenül mulatságos darabokat, amelyek főképp a gegeken, a helyzetkomikumon alapulnak (Játék a kastélyban), de a szófacsarást is olyan művészi szintre emeli, hogy képtelenek vagyunk igazán haragudni rá.

Az üvegcipő már a középkorú Molnár Ferenc műve, 1924-ben 46 évesen írta. A vígjáték középpontjában két nő és egy férfi kapcsolata áll – beszélhetnénk akár szerelmi háromszögről is, és nem is járnánk messze az igazságtól, de talán még pontosabb a „birtoklási háromszög” kifejezés. Birtoklás, hiszen lennie kell irányítónak egy kapcsolatban. A kérdés csupán az, hogy ki kit irányít, és milyen eszközökkel teszi ezt. Érdekes a darab életrajzi vonatkozása, hiszen az író valóban két nő között őrlődik – kapcsolata Fedák Sárival és Darvas Lilivel sokban hasonlít a műben leírt helyzetre.

Molnár interpretálásában egyértelműen a nők a domináns egyedek. Különböző módszerekkel bár, de ők veszik rá Sipos Lajos bútortervező-asztalost, hogy azt tegye, amit ők akarnak. Mielőtt férfitársaim méltatlankodva hördülnének fel, gyorsan hangsúlyozom: mindenben kiszolgálják őt, lesik a kívánságait, ő az „úr” a házban. De éppen az emiatt kialakuló függőség eredményezi, hogy az igazán fontos döntéseket a nők hozzák meg. A mű fő kérdése nem is ez, hanem az, hogy ki lesz a hatékonyabb kívánságai érvényesítésében. Adél, az élettárs, aki leplezetlenül lehengerlő, és nem tűr ellentmondást, vagy Irma, a nevelt lány, aki „naivan agresszív”, és fantáziavilágával folyamatosan ostromolja a hétköznapi valóság látszólag szilárd építményét.

Az Egy, kettő, három után tehát megint itt egy Molnár-darab a Petőfi Színházban. A rendező sem ismeretlen, hiszen Galambos Pétertől láthattuk már a Müller táncosait a Játékszínben. Hogy milyen lett az új kombináció eredménye? Meglehetősen érdekes.

Nem állíthatom, hogy Az üvegcipő különösen jó előadás lenne: három felvonásával túlzottan elnyújtott, néhol lapos, néhol gyermeteg, a színpadi megjelenítés egyes momentumokban annyira félresikerült, hogy már szinte ordít, és így tovább… Ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy rossz: vannak elég jól eltalált dialógusok, jól megformált karakterek, végül mégis eljutunk valahonnan valahová, ha lassan is…

Az első felvonásban nekem tetszett a Horváth Lajos Ottó (Sipos Lajos) és Csarnóy Zsuzsanna (Adél) alkotta team játéka, és az ő viszonyuk alakulása később is eléggé jól megformált maradt (azért voltak kisebb hullámvölgyek). A „jórüsztű” Főző Ditta esetében már korántsem volt ennyire jó a helyzet – az általa megformált Irma néha már annyira naiv volt, hogy az embernek sikoltozni támadt kedve tőle (azért persze udvariasságból visszafogtuk magunkat). Kiemelném viszont Topolcsányi Laurát, aki olyan élethű bájjal alakította az eccerű uccalányt, hogy sikerült visszanyernünk hitünket a színimesterségben – amit egyébként (negatív rekord) például Koncz Eszter úrikisasszony-alakítása kapcsán veszítettünk el.

A rendezés legfőbb hibája az előadás tempója (lassú) volt, de azért az sem volt semmi, hogy a második felvonásban a színészeknek amerikai kommandósként a díszletek mögött rejtőzködve sikerült egész jeleneteket előadniuk. Becketti megoldás lehetett volna díszletként egy hatalmas fal, amin át lőrésszerű ablakokon keresztül követhetjük figyelemmel az előadást, de Molnár Ferenc nem Beckett, és mi sem Godot-ra vártunk…

Szóval volt hideg is, meleg is – ahogy az szokott lenni –, de Molnár Ferenc zseniális dialógusait azért nem olyan könnyű elrontani – szerencsére –, és végül a rendező csak eljut a legfontosabb mondanivaló interpretálásáig – de hogy ez mi, azt már a nézőnek kell megismernie (hatásvadász befejezés, pont).